A kis boszorkány (Slayers 1.) (1995–1995) 88% 50★

Egyik kedvenc retro animém, s azon kevesek egyike, amit képes vagyok szinkronosan nézni. Kivételesen jól eltalálták a hangokat, és a hangszíneket is. Engem a verselés sem zavar, sőt igazából még tetszik is, habár tény, hogy némelyik már elég erőltetettre sikerült néha.
Nagyon jó kis fantasy, jó szereplőkkel és rengeteg humorral. A történet izgalmas, végig le tud kötni, még akkor is, hogy van benne 1-2 gyengébb rész is. A végét pedig sikerült most is megkönnyeznem, spoiler
Szerintem a grafikával nincs baj, a korához képest nagyon jó, a zenéit pedig imádom. A mai napig hallgatom az openingjét és az endingjét is.

Nehéz elmondani mennyire is kedvencem a sorozat.
Slayers. Mind humorban, mind karakterileg ez az egyik mérce nálam. Megannyi filler van benne, amik még jobban kiemelik őket. Ritka az ilyen.
Maga a történet is azért jó mert ők vannak benne. Mert nagy újdonságot nem mutat, de a világfelépítése azóta is tetszik.

Mielőtt újranéztem, sokat gondolkodtam rajta, hogy mit is szerettem ezen a sorozaton.
Vajon az idő és a nosztalgia szépítette-e meg emlékeim, vagy valóban olyan jó, mint emlékeztem.
Egyik animés oldalon lévő profilom pusztulása után adta magát az ötlet, hogy újrázzam az összes sorozatot, amit anno láttam.

És milyen jól tettem!
A Slayers – A kis boszorkány egy nagyon humoros fantasy anime. A humor fő forrásai maguk a karakterek és a helyzetek amibe keverednek.
Itt van Verselő Lina, a boszorkány, aki eléggé lobbanékony természet.
Gourry, a harcos, aki nem igazán egy észkombájn, de helyén van a szíve.
Zelgadis, akit a főgonosz, Rezo szörnyeteggé változtatott. Egy mogorva alak, aki vissza szeretné kapni emberi külsejét.
Később csatlakozik hozzájuk Amelia, a kétbalkezes/kétballábas igazság bajnoka, és Sylpheel, a papnő, aki szerelmes Gourryba.

Összesen két nagyobb harc vár hőseinkre, egyik az anime elején, a másik a végén. A kettő között pedig bemutatják az új karaktereket és felvezetik a széria második felének cselekményét.
Ezeket a kalandokat tarkítják a poénok, amikkel a Slayers nem kegyelmez.
Van itt szerelmes hal, hiú tengeri sárkány és még sorolhatnám. Sőt, egy jelenetben még maga Colonel Sanderst is elcsíptem.
Kedvenc részem az volt, amikor Gourryt nőnek öltöztették, hogy feljussanak egy hajóra, és az ügyeletes önjelölt hős rögtön beleszeretett.
A sorozatban vannak visszatérő karakterközpontú poénok is, mint például amikor Lina és Gourry étkeznek.
Tényleg nagyon vicces, de néha nagyon fárasztó tud lenni.

Az külön egy jó pont, hogy a részek elején és végén lévő összefoglalók rímbe lettek szedve Lina kommentálásában, valamint a varázslatok is versek.

Az anime jól néz ki, hozza a ’90-es évek stílusát, bár néha feltűnt, hogy a színezés hiányos.
Egyszerűen imádni való. :)

Az igazat megvallva, nagyon nem bírom az ilyen fantasy köntösbe bújtatott vicceskedő baromságokat. És mégis… Két anime van, ami pontosan ilyen kategória és mégis nagyon tetsztett. A Bastard! az egyik. A Slayers a másik.

Istenem, hogy ezen én mennyit röhögtem…. Tényleg hatalmas hülyeség az egész, de az a fajta, ami VALÓBAN vicces. Gondolok itt ilyenekre, hogy kis csapatunk épp sétál az erdőben, erre eléjük ugrik pár bandita. Beáll az egyik. A második, a harmadik. A negyedik meg a néző szemszögéből nézve beáll kicsit a többi elé, mire rászól a többi bandita, hogy takarodjon ki a képből. :D Tömény hülyeség az egész, de jóféle.

Japán szinkronnal. Próbáltam magyarral, sőt angollal is, de az élvezhetős szinten mégis a japán maradt maradt. A hülye fordítások nélkül.

Tulajdonképpen élveztem. Kicsit tartottam attól, hogy nem nagyon fog tetszeni, mert általában nehezen viselem az akció+vígjáték összetételt, mégpedig azért, mert elég sokszor nem igazán találják el a jó arányt. Itt azonban nem estek túlzásba (a hülyeségekkel), időnként fel-fel nevettem, különösen Gourry eszetlenségeit imádtam. Helyes volt a történet is, aranyosak a karakterek, a folytatás is érdekel, valamikor majd mindenképp sort kerítek rá.

Óriási kedvencem mind a mai napig a Slayers, simán az egyik legjobb 90-es évekbeli anime. Nagyon jó a történetvezetése, szerethetőek a karakterei, és még a filler részek is nagyrészt kiválóan sikerültek. És a vígjáték részek mellé egészen komoly főellenségek vannak, főleg a sorozat utolsó részeiben azért érezhető a fenyegetés, de igazán sosem lesz komoly.
A főszereplők nagyszerűek, és valami elképesztően jól megírt csapatdinamika van köztük, folyton kötekednek, mégis igazi csapatként haladnak, és mindnek megvannak a saját kis őrületei. A másik nagy kedvencem meg Philionel herceg, aki elég tudatosan csúfolja ki a hasonló karakterektől elvárt sztereotípiákat (és azok a támadások…) A hangok tekintetében szintén jó, akinek volt szerencséje japán szinkronnal látni, tuti, hogy itt ismerte meg Hayashibara Megumit, aki azóta is az egyik kedvenc szinkronhangom.
A sorozatot lefordították magyarra is, amit nagyon vártam, de sajnos elég csalódás lett: a szinkronhangok kitettek magukért, ha nem is olyan jó, mint az eredeti, de egész tűrhető lett, viszont a szövegkönyv valami borzasztóan erőltetett… bár az is igaz, hogy távol-keleti filmet eleve csak eredeti szinkronnal érdemes nézni a nagyon kevés tiszteletre méltó kivételtől eltekintve.