Skip to Loafer (2023–2023) 91% 14★

Nagyon régen nem élveztem ennyire romantikus animét. Teljesen természetesnek tűnt, sem hárem, sem pedig erőltetett fanservice sem volt benne. A karakterek problémáival pedig valamilyen szinten szerintem mindenki együtt tud érezni. Igazából ebben az évadban még csak nem is a romantikán volt a hansúly, hanem a karakterek első gimnáziumi évéről. Néha szinte azt kívántam, hogy bárcsak velük együtt járhatnák újra gimibe – ami azért nagy szó.

Valahol a sorozat közepén felvetődött bennem a kérdés, hogy mégis mitől ennyire jó ez a sorozat? Addig eszembe sem jutott, hogy megpróbáljam megfogalmazni a gondolataim, mert egész egyszerűen nincs szükség rá. A Skip to Loafer tökéletesen működik, és ez a nézése közben annyira egyértelmű, hogy feleslegessé válik az elemzés / a kritikus szemlélet. Ilyen slice of life / iskolai / iyashikei kombináció nem született még, mindhárom kategóriában lazán a legjobbak között van. Nagyon nehéz szavakba önteni a miérteket, hiszen emberi életekről szól, amiket nem lehet csak úgy témákra bontani. Szól a barátságról, álmokról, szerelemről, de ami egy szálra fűzi a történetet, az az új kezdet, az ehhez való alkalmazkodás, ismerkedés az élettel, emberi kapcsolatok egyediségével. Na így kell a fiatalságról mesélni. Páratlansága főként abból fakad, hogy szinte semmi „animés” nincs a hangulatában. A hitelesen megírt karaktereivel, a realisztikusan ábrázolt kapcsolat-dinamikájával mintha világot teremtene. Minden karakterrel annyit foglalkozik, amennyit kell, de más ilyen jellegű animékkel ellentétben itt nem érzékelhető az, hogy „na akkor ez a rész xy-ről fog szólni”. Az ilyen természetes történetvezetés talán az egyik legnagyobb eredmény, amit író elérhet; szinte elfelejted, hogy egy kitalált történet. Lehengerlő az atmoszféra-teremtés: Bájos, lágy, tiszta; már az első rész után teljesen a hatása alá kerültem. Nincs benne heves szenvedély, drámázás, vagy bármi extra. Nemes egyszerűséggel adja át a szintén egyszerű, de fontos üzenetét. Az élet apró dolgaival, szépségeivel foglalkozik, amelyek előttünk vannak, mégis hajlamosak vagyunk vakon átsiklani felettük. Legyél bármilyen hangulatban, minden egyes rész feltölti a lelked pozitív érzésekkel. Nem enged el a megnézése után, még egy ideig érzed azt a meleget, amit áraszt magából.
Az Imouto sae Ireba Ii-hez hasonlóan csak a befejezés miatt csúszott le a max pontról: 12 rész kevés, egy ilyen szabad történetet nehéz nem úgy lezárni, hogy a „nincs kész” érzetet keltse (+ az utolsó részben elhessegettek egy problémát, amit meg kellett volna oldani)

Valahol láttam egy kommentet, hogy „a slice of life műfajból mit lehet még kihozni?”. Mindent. A lehetőségek végtelenje a mindennapokban rejtőzik.
Az első részből az évnyitóra rohanós jelenetet úgy kéne számon tartani, mint az egyik leggyönyörűbb pillanatot a mozgókép történetében.