Seriff és az idegenek (Seriff 2.) (1980) 69% 81★

Kétségkívül elképesztő bájjal rendelkező film, amit gyerekként tátott szájjal tudott bámulni az ember. Különös összetevőkből épült fel, a humora önfeledt volt, ráadásul a magyar szinkronja több szempontból is emlékezetes, az idegen tematika mégis baljós, sötét felhangot kölcsönzött neki. Retrospektív bónuszként ma már megtekinthető a film teljes, talán több mint negyedórával is hosszabb kópiája, és H7-25 kapcsán is meglepő tapasztalatok szűrődtek le az aktuális újranézés során.

Kezdem itt, mert ez könnyen megragadható: H7-25/Charlie borzasztóan idegesítő figura! Folyamatosan hátráltatja, szerencsétlen helyzetekbe hozza Spencer karakterét, amit az ezekből származó csattanók miatt elnézünk, de kicsit is felülemelkedve a nyilvánvaló cselekményen, nagyon is megértjük a visszatérő sóhajokat: miért pont engem szúrtál ki?
Sztereotípiáim szerint a legtöbb Michele Lupo-féle Spencer mozi nem öregedett okvetlen szépen. Filmjei nagyjából semennyire sem voltak komolyan vehetőek, gyermeki logika mozgatta a cselekményüket, olykor egymás már-már újrafeldolgozásai voltak, variációk adott témára. A Seriff és az idegenek esetében ez a bizonyos idegen tematika egyrészről (H7-25 részéről) totális komolytalanság, messzire szakadva bármiféle realitástól, másrészről (az idegenekéről) nagyon is sötét, fekete humorral operáló komolytalanság volt. Talán az egész Spencer életmű egyik legironikusabb pillanata, amikor az idegen lény kicserélteti a robot viselkedésszabályzó egységét, amiért az meggondolatlannak minősíti az egyik parancsát – vagy amikor Bujtor azt mondja, egyszer majd egy robot istenséghez fogunk imádkozni. Ez hosszú évtizedeken át demagógiának és értelmetlen közhelynek tűnt, de a ChatGPT korában abszolút értelmet nyert.
Jegyezzük egyébként meg, ezek a bizonyos idegenek burleszkszerű felszínük ellenére meglehetősen sötét hangulatot biztosítanak a mozinak, ami gyerekként jó értelemben felkavaró, katartikus élményt generált, de ma sem rossz nézni, ahogy a Földet leigázni készülő gonosztevőktől megment minket Bud Spencer.
A magyar verzióról szólva, nem az a megdöbbentő, hogy megvágták (egyébként nem értem, miért), hanem hogy milyen jó érzékkel tették ezt! Túlzás nélkül szinte csak sallangoktól szabadították meg az eredeti kópiát, egyetlen kihagyott képsor sem hiányzott a magyar verzióból, sőt, ezek közül némelyik határos volt az értelmetlenséggel. A szinkron hasonlóképpen jól sikerült, egyedül csak az érthetetlen és darabos robothang borzalmas (ha nem csal az emlékezetem, ugyanezt hallhatjuk az Alphaville szinkronjában is).

Az alapvető dicséret ellenére azért hat pont, mert a film mindezzel együtt bizony gagyi már mai szemmel nézve. Túlságosan komolytalan, túlságosan gyerekbarát, nem hiszem, hogy működőképes maradt volna azok számára, akik esetleg nem látták gyerekkorukban.

Ha nem is éppen örök klasszikus, de az első részével együtt, öt-tíz évente nézhető darab. Sok vicces pofon elcsattan benne, és körül-belül ennyi humorforrással rendelkezik, de ha éppen egy kis agylekapcsolásra van szüksége az embernek, megfelel.

Jobban tetszett egy picit mint az előző rész, de azért ez sem lett kedvenc.

A korábban jól működött dolgok közül megtartottak néhányat (a seriff és a kisfiú kapcsolata, a verselő rádiós), mégis visszalépés volt ez az első filmhez képest. A történet(szerűség) számtalan logikailag problémás részletet tartalmazott, az idegenekre pedig nem tudok jobb szót használni, mint a „röhejes”t. Az oké, hogy abban az időben, amikor a film készült, másként képzelték el a földönkívülieket, mint manapság, de akkor sem értem, miért kellett ennyire bugyutának ábrázolni őket. Szerintem eleve el sem kellett volna készíteni ezt a folytatást, mert ezzel csak lerombolták az előző rész által felépített szerethetőséget.