Saját lifttel a pokolba (2021) 71% 19★

Talán színházban lehet csak az ilyet nézni. Ilyen mit? Ez az, hogy darabot. Ez ízig-végig darab, még ha le is filmezték. Talán az egymáshoz közelhozó kamarában fel sem tűnnének a darab hibái. De így filmen… a hűvös vásznat nem sikerült felhevíteni. Adva van két férfi, ahol az egyik egy mocsok. Ez elég hamar kiderül. Aztán persze elbizonytalanodunk. Egy kicsit. A másiknak akkor viszont jónak kellene lennie. Hogy sajnáljuk. Hogy egy kicsit együttérezzünk vele. De nem megy. Nem. Nem igazán szimpi a csávó. Narcisztikus színésznek tűnik. Önteltnek. Fontoskodónak. Még ha nem lenne annyira híres, talán kicsit közelebb érezhetnénk magunkhoz. De így? Szóval azonosulás, bevonódás nuku. Jó, értem én, nem kell tiszta karaktereket színpadra állítani, maradhatunk az élet által bonyolultabbra és talán kevésbé érdekesre rajzolt figuráknál. Az élethazugság meg átlagpolgáriság fogalmát is régóta ismeri az irodalom. Igen ám, de a színpadi történetekben egyszercsak eljön, sőt: el kell jönnie a pillanatnak, amikor az üstdobok egyre erősödő és gyorsuló dübörgése hirtelen elviselhetetlen kakofóniába fordul, hogy aztán a cintányérok mindent megrázó összecsattanása után csak a némaság maradjon. Ez az, ami itt nincs. Mármint a helye megvan, van némi lüktetés is, meg cintányér, meg némaság – de az egész nem olyan. Milyen nem? Nem megrázó, nem felkavaró, nem lélekbe hatoló. Csak olyan hát igen jellegű. Olyan van ilyen, nohát, nohát.
De mondom, nem kell a tiszta karakterek szörnyűségbe torkolló összeütközését színpadra állítani. Az élet nem ilyen végletes. És még ha számon is kérem a színészektől az alakítás visszafogottságát, különösen a főszereplőtől, hogy a saját hullámvasútját ennél erőteljesebben is megjeleníthette volna, attól még nem volt az sem csekély, amit lehozott. A színpadon meg, ha csak két méterre ültem volna tőle, talán nem is Ibsenhez mérném a történetet, hanem tisztán láttam volna azt, hogy ilyen az élet. Hogy az élet ilyen. Pont ilyen.

Ez a film majdnem minden snittnél, vagyis hogy pontosabb legyek, majdnem minden „kocsmába-belépésnél” meglepett, csak fokozódott és fokozódott, és nem tudtam, hova, meddig jutunk el. Ez a film tulajdonképpen egy kamaradráma, 90 %-ban a kocsmában játszódik a 2 főszereplő beszélgetésével. A fő ok, a „miért” egy kicsit homályban maradt számomra, de egyébként teljesen meg vagyok elégedve ezzel a filmmel, amit az idei Be2Can nyitófilmjeként néztem meg. Daniel Brühl megcsillogtatja a nyelvtudását :), Peter Kurthot pedig még a Schmitkében ismertem meg (a filmet még fel kell játszanom ide).