Safari diamants (1966) 60% 1★

Sokat akar, sokat is ígér, általában részelemeiben meg is felel minden elvárásunknak ez a film, de teljes egészét nézve mégis elmarad a nagy várakozásoktól – tehet erről talán egy szerelemittas rendező, meg egy általa félreismert női főszereplő.

Franciáéknál ez az ékszeres-drágaköves bűnügyi vonal nagyon ment a filmgyártásuk aranykorát jelentő hatvanas években, emlékeim szerint még az ifjú Belmondónak is volt egy mozija, amiben az itt meglebegtetetthez hasonló történet bontakozott ki. Esetünkben hangsúlyozottan inkább ígéretekről és lehetőségekről kell beszélnünk, mintsem kiteljesedésről – a Safari diamants nem bővelkedik sem egzotikus helyszínekben, sem komoly akciókban, annál inkább a Marie-José Nat előtti odaadó rajongásban.
A mozit gyakorlatilag két tényező viszi a hátán: Trintignant, aki mesterien veszi magára az életundorral küzdő, emiatt valami új, veszélyes kalandra vágyó átlagos francia állampolgár szerepét (ezt tulajdonképpen ráírták, mármint, sokadik blikkre mintha egész lénye alapvetően erről a megvető gyűlöletet – is – megjeleníteni képes savanyúságról szólna elsősorban), illetve Ward Swingle zenéje, ami pont úgy hangzik, mintha François de Roubaix egész életművének legjobb motívumai letisztított esszenciájukban szólalnának meg, mellőzve minden rá jellemző idejétmúlt sallangot.
Minden mást némileg elhomályosít, hogy a rendező és a női főhős, akik ekkor éppen egy párt alkottak, érezhetően fülig szerelmesek egymásba, így aztán Electre karaktere előlépett valamiféle femme fatale figurává, aki minden férfit az ujja köré csavar, plusz fülledt erotikával és az iránta érzett férfiúi évődés biztos tudatával tölti meg a vásznat. Marie-José Nat amúgy ügyes színésznő, feltalálja magát és természetesen nem fáj a jelenléte, de ennyit azért nem bír el sem a szépsége, sem a kamera előtti jelenléte – ha csúnyán akarnám kifejezni magam, ő fokozottan nem egy Claudia Cardinale vagy Brigitte Bardot kaliberű színésznő, ezért aztán kár is volt ilyen sokat tenni a vállára.
Emiatt a mozi cselekménye bizony leüldögél itt-ott. A hangulat tartja magát, isteni és szeretetre méltó ez a veszélyes, sötét tónusú hangvétel, a háttérben duruzsoló tompított trombiták, elfojtott női vokálok hangja, főleg a vagány Trintignant, aki egy ekkor még talán nem is létező, de később általánossá váló belmondói karaktert előlegez meg, de a cselekmény nem megy utánuk. Az, mint írtam, üldögél, bóbiskol, hagy minket gyönyörködni Marie-José Natban…

Ilyen-olyan okból a korszak francia bűnügyi filmjeit kedvelő közönség számára szerintem figyelemre érdemes darab a Safari diamants, de nehéz eltekinteni a hiányosságaitól. Filmművészeti szempontból jó, de thrillerként kicsit aránytévesztett alkotás.