Az áruló (1962) 84% 11★

Annak fényében, hogy Jean-Pierre Melville filmjeit mintha egyre nehezebben fogadná be a közönség, Az áruló az ő valódi győzelme még hatvan év elteltével is. Ez a mozi minden létező téren jövőbe mutató, vizuálisan gyönyörű, hatásmechanizmusait tekintve letagadhatatlanul ott van benne megannyi klasszikus alkotás világos előképe. Nem kell ennél több a tíz ponthoz!

Mindenekelőtt leírnám, Az árulót gyönyörűen filmezték. Az egész mozi kulcsmotívuma a tudatlanság, a rejtélyesség, a cél, hogy a néző ugyanúgy ne legyen tisztában a karakterek motivációival és egy-egy sarokpontot jelentő cselekmény elkövetőjének személyével, mint maguk a figurák a történetben. Melville ehhez egy Hitchcockhoz hasonlítható fény-árnyék játékot produkál nekünk, amiben időről időre sötét homályba borul a szereplők arca, és egyébként is meghatározó arculatot biztosít a mozinak a sötét terekben esőkabátba csomagolt emberek lassú mozgásának megjelenítése által.
Mindez hihetetlenül karakteres patinát kölcsönöz Az árulónak, egy percig sem kérdés, hogy a film noir darabok egyik „legjét” üdvözölhetjük „személyében”, tömény mozgóképfestés, magas minőségű színészi játék és zseniális történetszövés segítségével prezentálva.
Mindennek az alapja egy forgatókönyvírói trükk, egy olyan csavarokban gazdag, nagyon tudatosan átverésekből és hamis benyomásokból építkező eljárás, ami a mozi premierje óta eltelt több évtizedben többször is visszaköszönt már nekünk. Nem véletlen, hogy Tarantinótól Scorseséig hivatkoztak rá irányadó klasszikusként, és ilyen téren Az áruló tényleg mintha híd lenne a filmkultúrában – érezzük rajta Hitchcock hatását, és érezzük az ő hatását modernebb, hozzánk közelebb álló klasszikusokon, és nagyon jól kibontható, mi is volt Melville hozzáadott értéke ebben a köztes szerepben.
Az ifjú Belmondo remekül muzsikál, kiváló ebben a koravén bűnöző szerepben, ahogyan az ördögi kétarcúságában, kiismerhetetlenségében is – a magam részéről nem értem, miért nem játszott szinte soha negatív szerepeket, de itt bizonyosan karrierje egyik legsötétebb árnyalatú karakterábrázolását láthatjuk. Serge Reggianit biztosan nem kell bemutatni a régi francia filmek kedvelőinek, de vele kapcsolatban is felmerül a kérdés, miért nem láttuk őt gyakrabban, miért nem hivatkozzuk többet – hisz amit itt csinál, az egyenesen kifogástalan!
Végezetül pedig itt van Melville, és az ő bűnügyi filmekre épülő legendáriuma, ami – most már meggyőződésem – direkt előképe volt a hetvenes-nyolcvanas évek francia krimi-thriller-akció dömpingjének. Melville, aki mindig is fürdőzött a gengsztermozik vélt-valós romanticizmusában, itt már (még?) láthatóan leteszi a voksát az elriasztó attitűd mellett: Az áruló világában ember embernek farkasa, de nem a szó mára elcsépelt értelmében, itt bármelyik barát hátba szúrhatja a másikat, nem zárható ki egyetlen hozzánk közel álló személy árulása sem, ez pedig kulcsmotívum. A spontaneitás és a szikárság esztétikáján túl itt már érezzük, nem jó ebben a világban élni, és ezt aláhúzza a tény, hogy teljes és általános azonosulásra a cselekmény egyetlen karaktere sem alkalmas.
Nagyon mellékzönge, de Paul Misraki vibrafon-központú zenéje szinte kiénekel a film „háttereiből”, csodálatos kompozíciókat hozott össze a mozihoz!

Valószínűleg az egyik legtökéletesebb Melville mozi. Nem kérdés, hogy jár neki a tíz csillag!