Roméo & Juliette: Les Enfants de Vérone (2010) 90% 7★

Őszintén, abszolút nem nyerte el annyira a tetszésem, mint az eredeti. A vérfrissítéssel nem volt bajom, hiszen nem várható el, hogy amíg világ a világ ugyanazok a színészek szerepeljenek a darabban, bár úgy látom, Damien Sargue nagyon beleült Roméo karakterébe, mert talán még a ’19-es ázsiai turnén is övé volt a főszerep. Ugyanakkor az eredeti felállást sokkal erősebbnek éreztem, talán Lady Montaigu volt az egyetlen, aki jobban tetszett az új változatban. Mercutio karaktere nagyon érdekes volt; az eredetihez képest sokkal, de sokkal őrültebbre vették a figuráját, annyira, hogy nem is tudtam kedvelni. A legnagyobb szívfájdalmam Benvolio cseréje volt.
Jöttek új dalok, a régiekben volt egy-két változtatás; ezekkel sem volt problémám, de nem avattam új kedvencet.
Nem rossz ez a musical, hiszen a történet adott, a dalok szintén és az előadásmód sem változott sokat, de valahogy nem jött át.

Mikor legelső alkalommal láttam, nehezen csúszott, és, bevallom az őszintét, egy-két dolgot leszámítva, nagyon nem tetszett.
Végül adtam neki még egy esélyt, majd egy újabbat, és most már ki merem jelenteni: nem is olyan rossz, sőt… De, személy szerint, úgy látom, ha fogják ezt, és mixelik a 2001-essel, az lett volna a valódi tökély.
Az új Júlia, az új Lady Capulet és az új dada nagyon nem nyerte el a tetszésemet. Joy Esther egyébként játszani jól játszott (bár az én ízlésemnek néhol kissé túltolta, és a karakter hisztérikussága sem tett jót ennek), énekelni viszont NAGYON nem tud. A Pacsirta dalnál konkrétan ki is fogyott a szuflából, és elcsuklott a hangja: direkt több felvételt megnéztem, hogy bizonyos legyek abban, nem a videó laggolt, de nem, ő nem bírta rendesen kiénekelni. És ez csak egy példa a sok közül: nem egyszer egyenesen fülsértőnek hatott, még nekem is, aki nem épp szakértő, így komolyan nem értem, mégis, miért ő kapta a szerepet. Cécilia Cara tehát hiányzott innen, nagyon is :(( Már csak azért is, mert közte és Damien között anno hihetetlenül megvolt a kémia, míg Joyék közt egyáltalán nem éreztem a szikrát (függetlenül attól, hogy akkortájt a való életben is házasok voltak – valahogy nem lepett meg, hogy még abban az évben el is váltak).
Cyril Niccolai, mint Benvolio, nem volt annyira rossz, mint amennyire lehúzzák, de az tény, hogy míg Grégori anno, a maga karizmájával, önállóan is megállta a helyét és ki tudott emelkedni, Cyril időnként akkor is elveszett, ha egymaga állt a színpadon.
Akivel szemben viszont pozitívan változott a véleményem, az John Eyzen: ugyan Mercutio karaktere számomra még mindig túlságosan őrült (az a nevetés a rémálmaimban azóta is kísért… Értitek, horrorfilmek alatt nem félek, de ettől a röhögéstől bezzeg igen. Nem lepett meg, hogy a színész később Jokert is játszott), de Eyzen nagyon odatette magát, arról nem is beszélve, hogy látszott rajta, mennyire mocskosul élvezi az egészet :DD Habár Mercutio ebből a szempontból hálás szerep: nyugodtan elengedheted magad, és lehetsz carefree :3 Az új dala, a La reine Mab (je rêve) pedig az egyik kedvencem lett :))
Tom Ross nekem jobban tetszett most, mint 2001-ben, és a karakternek is nagyobb mélységet adtak, ami nagyon jót tett neki. Apropó, kilenc év alatt amúgy brutál sokat változott, amíg el nem kezdett énekelni, alig akartam elhinni, hogy ez tényleg ő :DD
Egyébként Mercutio és Tybalt kapcsán tartom magam ahhoz: ez tulajdonképpen az ő passzív-agresszív love storyjuk. A Párbaj jelenetben már a szó szoros értelmében flörtölnek egymással (és nem, nem én kombinálok, még mindig nem, ez sokaknak szemet szúrt). Ezek után vessetek rám követ, amiért fanficeket írok…
Párisnál sajnálom, amiért ennyire jelentéktelen lett, és már megszólalnia sem szabad: ahogy Tybalt énekelt helyette a kakasülőn, továbbra is kissé bizarr.
Mindent összevetve: bár a 2001-es jobban bejött, ez is teljesen rendben van.
Ui: ami még nagyon hiányzott a korábbi változatból, az az erkély: olyan szép volt… Ha nagy leszek, nekem is pont ilyen kell :DD