Riot (1969) 65% 2★

Megannyi börtöndráma közé besorolt egy régi, de magyar vonatkozással első blikkre még csak nem is bíró darab: a Riotnak legjobb tudásom szerint nincs magyar címe, nem kapott szinkront, és az IMDB-n sem adtak hozzá magyar megjelenési dátumot. Némileg furcsa a dolog, hisz az amerikai álom efféle árnyoldalait, meg az ottani társadalom alsóbb osztályainak sorsát bemutató drámák azért igencsak jól feküdtek a szocializmusban, ráadásul a nálunk csak a nyolcvanas évek közepén bemutatott A piszkos tizenkettő okán még potenciális érdeklődő közönséget is lehetett volna találni a cuccra…

Bárhogy is legyen, a Riot igazán tisztességes börtönfilm. Semmi esetre sem kiemelkedő, főleg nem műfaji zászlóshajó, de a vállalásait sikeresen teljesíti. Története elvi síkon megtörtént eseményeken alapul: egy arizonai börtön foglyai elfoglalnak egy épületszárnyat, túszul ejtik a kiszolgáló és az őrszemélyzetet, majd tárgyalásokat kezdeményeznek az életkörülményeik javítása érdekében – ám ez csak álcája a keménymag szökésének.
Az 1969-es dátum ellenére a mozi nyílt és merész, különösebb fenntartások nélkül mutatja meg a rabok közötti homoszexuális kapcsolatok létezését és természetét, illetve a fogvatartottak nagyon is változó mentális állapotát, habitusát, társas és egyéni reakcióikat a szélsőséges helyzetekre. Mindemellett a forgatókönyv egy nagyon is feszes, soktényezős cselekményt vázol fel, a háttérben szövögetett titkos tervek miatt egy percig sem fullad unalomba a film, érezzük, a főhősnek gazdagon van vesztenivalója, és különösen észnél kell lennie, hogy végül hasznot húzhasson a szituációból.
Ha már főszereplő: Jim Brown bitang mód rendben van! Nem vár el tőle sokat a mozi, de a játéka abszolút helyénvaló, átéli a karakterét és a váratlan élethelyzetet is, élvezetes nézni, amit csinál. A piszkos tizenkettőből landol mellette a társa, az enyhén, vagy teljesen kattant szerepekre született Ben Carruthers, aki viszont konkrétan a ripacskodás határán táncol*, ám mégis sikerre viszi a karakterét. Ugyanez Gene Hackmanről csak annyiban mondható el, hogy Red jelentősége a cselekmény során megkérdőjelezhetetlen, megvannak a figura erősebb pillanatai, érezzük, ő is egy „jelenség” a fogvatartottak között, de szégyen szemre a sportolóból színésszé lett Brown minden egyes közös pillanatukban ellopja előle a show-t. A mozi lezárása kivételesen hatásos: a börtöndrámák vége ritkán happy end, ezt itt sem merték bejátszani, de a spoiler végkifejlet és az eső mosta lábnyomok együtt abszolút kielégítőek egy ilyen kaland után.
A zenei háttér kimondottan hangulatos, és a betoldott Hundred Years című nóta extra hangulatot ad a mozinak – ámbár elég nagy csalódás volt, mikor kiderült, ezt a jellegzetes afroamerikai, már-már gyapotföldi siratót egy fehér fickó énekelte fel.

Teljesen vállalható, mozgalmas, sok emlékezetes pillanatot tartalmazó börtöndráma. Merem ajánlani, dacára a magyar vonatkozások teljes hiányának.

*Itt utólag korrigálnám magam: dehogy táncol, briliáns a fickó! Még a film elején van egy jelenet, amikor a háttérből olyan fenyegető, baljós aurával lép be a kép hátteréből az előterébe, hogy csak szédeleg tőle az ember. Jegyezzük meg Carruthers nevét, méltatlanul alulértékelt színész!