Popeye (1980) 58% 46★

Kevés Robin Williams film van, amit nem néznék újra. Ez köztük van, ám ennek ellenére nem volt olyan rossz.
A színészek jól hozták a kissé bugyuta, szürreális figurákat és ennél a filmnél is bebizonyosodott, amit sokszor emlegetek, hogy 30-40-50 évvel ezelőtt, mielőtt még mindent zöld háttérrel, számítógéppel oldottak volna meg, jobban odafigyeltek a maszkmesterek és a „szörnygyárosok” a részletekre. Williams Popeye (és persze a kutatott papa) karjai például teljesen élethűre sikerültek. Még a polip sem volt olyan béna, mint némelyik későbbi alkotásban.

Popeye apját keresi, és közben anyja lesz egy csecsemőnek, apát talál neki Oliva szerepében, és megtanulja azt is, miért kell az utálatos spenótot megenni.
Maga a sztori kicsit béna, de Robin Williams zseniális benne Popeye-ként. Az énekes betétek olyan kicsit izék. Korábban kellett volna látnom.

Véletlenül kaptam el a tévében, nem is hallottam még róla eddig. Egyébként Popeye karakteréről a legtöbb információm a Commodore 64-es játékból származik, ami a nagypapám egyik kedvence volt. :D (a másik meg a pókos. én vadkacsákra szerettem vadászni. érti valaki, miről beszélek? :D)

Na mindegy, szóval épp kezdődött, mikor bekapcsoltam a tévét, és annyira bájosan abszurd ökörség volt, hogy nem bírtam elkapcsolni. :D Faék egyszerű történet a tengerészről, aki az apját keresve érkezik a városba, ahol aztán ráadásként megtalálja a szerelmet meg még egy gyereket is, a gonosz pedig természetesen kudarcot vall (szó szerint is elhangzik a filmben: lehet, hogy én kisebb vagyok, de mégis én fogok győzni, mert én vagyok a jó, és a rossz mindig veszít. :D ). Szuper díszlet, vicces fő- és mellékszereplők, gegek, és néha már-már paródiába hajló groteszk ötletek (a lóverseny! Popeye „anyai” érzelmei közül az, mikor Olive-ot szeretné a gyerek „apjának”! az adóhegyek!). Szóval valahol a családi vígjáték és az abszolút agymenés határán egyensúlyoz nagyon ügyesen, viccesen gagyira koreografált verekedési jelenetekkel, és fülbemászó dalokkal, amiknek a magyar szövege ugyan néhol kicsit fura, de el tudom képzelni, hogy eredetiben szeretném őket.

Külön plusz pont, hogy az egyébként végtelenül macsó alapkoncepciót, az „igazi férfi”, hallgatag, erős, jó bunyós tengerész Popeye és a törékeny, hisztis, akarnok, tehetetlen és megmentendő Olive figuráját megcsavarja a film, és megmutatja Popeye-t egy érzelmes, magányos, felelősségteljes, szerető és szeretetre vágyó, alapvetően békés és erkölcsös, Olive-ot pedig egy racionális, sőt, kissé számító, és kevésbé „anyai” oldaláról is. Tulajdonképpen még az is benne van a filmben, hogy öncélúan verekedni hülyeség. Igazából sokkal modernebb felfogás ez, mint amit az 1980-as évjárattól vártam volna.

Szeretem ezt a Popeye-t, és nem kizárólag Robin Williams miatt.