Pokol (1980) 64% 30★

Úgy érzem, ez a film végül is egyetlen, nagyon erős, meghatározó erejű kérdést szegezett nekem: tekinthető-e egy horror a filmművészet legvégső ideái mentén haladó műalkotásnak? Tehetem-e és tegyem-e egy lapra bármelyik horrort a filmtörténet legnagyszerűbbnek, legértékesebbnek, legtökéletesebbnek vélt műveivel? Lehet vajon egy horror rémisztő felszíne és nyilvánvaló hatásmechanizmusa ellenére művészfilm?
Nem tudom!

Próbálom a mozit sokféle irányból megközelíteni, de összeegyeztethetetlennek tűnő szélsőségekbe ütközök. Egyrészt a film szép. Technikailag lenyűgöző a szellemessége, a minden pillanatából áradó érdekes, egyéni látásmód, a kompozíciós finomság és ihletettség ereje. A fényjátékkal Argento megint gond nélkül felküzdi magát Hitchcock szintjére, a rendezése esztétikai oldalról nézve kétségkívül műalkotás – ezúttal is. Hogy ezen harsányan átgondolt és kitervelt vizuális vonulat maga alá rendeli a történetmesélés iránti legminimálisabb igényt is, nem probléma, mondhatni, a Pokol kapcsán nem az elmesélt sztorira fogunk emlékezni, de ez nekünk egy percig sem fog fájni.
Mi van azonban a groteszk szépség alatt? Ez az, amit vélhetően senki, talán maga Argento sem tud igazán, és innentől kezdődik a Pokol hullámvasútja. A történet elfér egy szalvétán, viccen kívül, és szerintem a forgatókönyv sem lehetett vaskosabb, mert minden a hangulatnak, a kép által megjelenített hangulatnak van alárendelve. Ez a hangulat azonban mégis kétesélyes, hisz amit az imént dicsértem, az könnyen fejtetőre fordíthat: Argento játéka az élénk színek váltogatásával a néző hangulatától függően röhejes is lehet akár, ugyanolyan röhejes, mint sok, a nyolcvanas évekből visszamaradt egyszerre technokrata, pszichedelikus, szintetizátorral megtámogatott harsány popkulturális termék. Ez fokozottan igaz Keith Emerson zenéjére, amit megint csak hangulattól függően értelmezhetünk egy kor erőteljes lenyomataként és totális kudarcként, ami kizárólag a nyolcvanas évek zenei világának legrosszabb sztereotípiát jeleníti meg számunkra.
Mindemellett az egész film stílusa és sajátosan öntörvényű világa nyilvánvalóan óriási hatást gyakorolt a későbbi generációkra, de ez a hatás ugyanúgy ott van félresikerült és mai szemmel szinte értelmezhetetlen szörnyűségeken (Átjáró élet és halál között, A négy koronaékszer titka), és még mindig lenyűgöző klasszikusokon (A kilencedik kapu) is. Az tény, hogy Argento nem kíván, nem akar, és őszintén úgy véli, nincs is oka mindent és bármit megmagyarázni a néző számára, de mégis van az öncélúságnak egy utolsó utáni állomása, ahol tényleg elgondolkodik az ember: van egyáltalán ennek az egésznek értelme?
Számomra most és itt ez volt a Pokol elsőszámú problémája, elvarázsolt bizonyos téren, de közben a kiszámíthatatlanságával és a horror tekintetében sehova sem vezető halálpornójával el is veszejtett egyúttal, elfogyott az amúgy lüktető érdekessége már jó félúton…

Nem tudom, tapasztalt és régi motoros horror-rajongóknak mit jelent ez a film pontosan. A kritikai reputációja nagyon jó, de a pontszámai egyáltalán nem kiemelkedőek, szerintem ez egyrészt elgondolkodtató, másrészt itt vélem a választ megtalálni a legfelső, a Pokol által nekem szegezett kérdésre: ha lehet is egy horror művészeti értelemben nagyszerű, ahhoz ennél biztosan több kell.

Hát, nem egy Suspiria, tartok tőle, hogy a harmadik rész még gyengébb lesz. Ettől eltekintve még mindig egy nagyon egyedi történet és látványvilág, a maga mára már poros megoldásaival egyetemben.