Párizs ég? (1966) 65% 2★

Félelmetesen sűrű alkotói és színészi háttere ellenére nagy csalódás volt nekem ez a film, főleg annak fényében, milyen régóta vártam a megtekintését. Legelső róla lecsapódó benyomásom nagyjából a végéig velem is maradt, és sikeresen ki is fejezi a mozi milyenségét: ezt a darabot a büszke francia stáb alighanem A leghosszabb nap ihletettségében készítette el, ám technikai oldalról egy nagyon ingatag lábakon álló, az idő próbáját kiállni nem tudó utánérzést sikerült csak létrehozniuk.

A mozi legfőbb problémája talán epikusnak szánt, mégis meglepően szerény kivitelezése. Groteszk részleteket tudhatunk meg a róla szóló cikkekből, például hogy azért forgatták fekete-fehérben, mert a hatóságok nem engedték meg az eredeti vörös és fekete színben pompázó horogkeresztes zászlók kihelyezését a párizsi utcákra – jó ürügy, de a filmbe toldott rengeteg archív felvétel arról tanúskodik, hogy Clément rá amúgy nem jellemző módon sok húzós és drága jelenet leforgatását úszhatta meg ezek felhasználásával. Színesben alighanem jobban átütne a film sterilitása, különösen az akciójeleneteknél, ahol jól érezhetően zárt kameraszögekben próbálnak bemutatni sokszor meglehetősen ingerszegényen megkomponált eseménysorokat. Magának a csatának, az ellenállás által vívott harcnak a bemutatása kimondottan nem epikus, hajlok rá, hogy maga Clément sem nyúlt igazán jó érzékkel ezekhez a részletekhez.
Annál epikusabb a történetmesélés, ami hűen követi a korabeli amerikai mozik stílusát. Tábornokoktól a mezei ellenállókig követjük a karaktereket, minden kis csavart, míg kirajzolódik a nagy egész gépezet, a történelem epikus íve – ez ugye mindig remek ürügy színészlegendák összezsúfolására, de a nagy sztárok felét vagy sorsukra hagyjuk a film folyamán, vagy egyszerűen túl későn érkeznek meg és szinte csak egy cameo jut nekik osztályrészül. Erre remek példa Yves Montand, Simone Signoret, vagy az amerikai részlegből Anthony Perkins és Kirk Douglas. A filmnek talán nincs is valódi főszerelője, talán Cremer és Delon az, akire hosszabb távon emlékezni fogunk, mivel van helyük és idejük karaktert formálni a történelemkönyvekből előcitált nevekből.
Mint írtam, a technikai részleg szegényes. A filmnek valódi stílusa, hangvétele nem nagyon van, viszonylag ritkán válik például emlékezetessé vagy jellegzetessé Maurice Jarre zenéje. A rendezés már-már dokumentarista felhangú, nem jönnek az erőteljes hangulatok, még Párizs önjogán erős és megragadó atmoszférája sem csap minket meg, pedig ezt az önmagáért beszélő városi miliőt nagyon ügyesen és gyakran hasznosították a francia filmesek. A nagy költségvetés érzésem szerint főleg a színészek kifizetésére mehetett el.

A Párizs ég? a benne felvonultatott színészlegendák találkozóján kívül nem sok izgalmat tartogat nekünk, és még ezek a cameo-szerű kényszerfelvillanások sem váltanak be minden hozzájuk fűzött reményt. Nem lett maradandó film, főleg nem ért fel a műfaj klasszikusabb amerikai indulóinak szintjére.