Párizs blues (1961) 80% 5★

Ez egy erős, de nem túlságosan emlékezetes romantikus film, illetve egy rendkívül jól sikerült jazz-film egyszerre. Középpontjában két pár szerelmi évődése áll, amit értünk és érdeklődéssel figyelünk, de az egészet természetesen a zene, illetve a korabeli zene hátterében álló emberi tényezők bemutatása adja nekünk el. Ez utóbbi terén talán mehetne a mozi mélyebbre is, de így is kimondottan kielégítő!

Maradván ezen a jazz oldalon: a negyvenes évek végétől a hatvanas évek végéig amerikai jazz zenészek tömege élt hosszabb-rövidebb ideig Európában, főleg a skandináv térségben, a Benelux államokban és Franciaországban. Itt tisztelték, körülrajongták, remekül megfizették őket, zenéjükre nagyokat buliztak, de megértették annak művészeti értékét is – Amerikában nem volt ennyire idilli a helyzet, szóval nyugodtan mondhatjuk, hogy Európa afféle menedék volt a karrierjük különböző pontjain már eléggé elgyötört, akár komoly drogfüggőségen és börtönbüntetéseken is átesett zenészeknek. A mozi közülük kettőt pont úgy mutat be, ahogy reálisan egy jazz muzsikus mindennapjait elképzeljük: Ram és Eddie komponál, hangszerel, veszekszik, majd pár tucat embernek játszik egy pinceklubban. Gitárosuk, Gypsy drogfüggő, az anyagót egy kedves anyókától szerzik számára be. Életszerű bevezetés, ráadásul hamarosan látjuk Poitiert és Newmant játszani is. Sajnos nem tudom, valóban őket halljuk-e a hangsávon, a trénereik mindenesetre Billy Byers és Paul Gonslaves voltak, ami meglátszik – nincs olyan benyomásunk, hogy mímelt játékot látnánk, Newman kezében jól áll a harsona. Hamarosan megjelenik a színen az elvileg nem saját magát játszó, de mégsem színészkedő Louis Armstrong is, szóval a jazz oldaláról közeledő nézők teljes mértékben kielégülnek majd.
A romantikus élt támogatja a csodaszép Párizs hangulatos bemutatása. Nem lehet betelni vele!
Aprócska fenntartásaink lehetnek talán a faji kérdések ábrázolásában. A két párocska közül egyértelműen a fehér van a sztori előterében, pedig Poitier van annyira érdekes és izgalmas színész, mint Newman, ráadásul a közte és Diahann Carroll között zajló párbeszédek validak – 1961-et írunk még csak, a jazzt már vastagon átitatja ekkor a fekete büszkeség és művészeti öntudat kérdése, és a polgárjogi mozgalmak is erősödnek. Ehhez mérten a film bevállalósnak tűnik, de nem az, valójában akkor süvegelhetnénk leginkább, ha a románcok helyett a feketék helyzetéről, saját magukkal kapcsolatos gondolataikról beszélnének többet ők maguk. Ebben az esetben tendálhatna a csillagszám tíz felé is.

Remek zenés mozi a Párizs blues, jazz-kedvelőknek az egyik kötelező darab!