Pancho Villa bosszúja (1972) 50% 1★

Talán már leírtam ezt máshol, de szerintem a zapata-western a legcsúnyábban öregedő western alműfaj. Túlságosan is süt ma már róla, hogy a hatvanas-hetvenes évek filmesei egy harapható, de nem túl finom életérzésen kívül szinte semmi érdekeset nem találtak Pancho Villa és társai forradalmában, hacsak nem rá vetítették ki egyesek a Che Guevara és társai iránt érzett misztikus csodálatot. Ennek a filmnek az esetében csak tetézi a bajt, hogy az alkotók mindenáron Telly Savalast akarták megtenni címszereplőnek, akiről sok mindent el lehet mondani, de azt pont nem, hogy bármiféle köze lenne a latin virtushoz…

Mégis, nem számítva azt a kínos jelenetet, amiben a katonák leborotválják Savalas parókáját, megindokolva ezzel, miért lett ez a kemény, bohém vadember tükörkopasz kugligolyó, a színészlegenda végül megfelel egy sztereotipikusan elfogadható, a nagy semleges egészből nem kilógó Villa-képnek. Csak hát ez a filmre stilizált Villa soha, vagy nagyon ritkán volt igazán érdekes és emlékezetes.
Azonban további tanulság nagyon nem kerekedik ki a moziból. Chuck Connors előadásában forog a színen egy vígjátéki élt felvillantó amerikai ezredes, aki egyszerre funkcionál ellenlábasként és humorforrásként, de a jelenléte csak a film kétes identitását emeli ki (az ilyesmi egyébként is gyakran volt jellemző a késői spagetti-westernekre). Clint Walker karaktere és alakítása is érdekes, szerintem a legtöbb magyar néző ennél jóval kevesebbet nézett belőle ki A piszkos tizenkettő alapján, Savalas meg tulajdonképpen önmaga. Jó nézni, amit csinál, akkor is, ha az értelmetlen.

Nagyon nehezen hiszem, hogy a zapata-westerneknek komoly rajongói közönsége lenne manapság, illetve ezek a különböző nációjú, rossz esetében még mexikóira is sminkelt színészekkel kiálló lassú olasz koprodukciók eleve a leggyengébb indulónak tűnnek még általában is a zsáneren belül. Maximum kuriózumként ajánlom.