Özvegy Coudercné (1971) 70% 5★

Nemhogy felemlegetni nem szokás, de még a pontjai által is parkolópályára állított mozi Az özvegy, én mégis azt mondom, ez Delon életművének egyik legjobban sikerült darabja – egy tökéletes mű, amin nagyon nehéz fogást találni, bár számos állítása titkon elidegeníti őt a nézőtől. Valószínűleg ezért is tartózkodnak tőle sokan, ignorálva a finom részletekben rejlő tökéletességet.

Pierre Granier-Deferre másik Simenon-adaptációja, A vonat nagyjából hasonló eset volt: Simenon kemény író, nem rejti véka alá az emberi természetben rejlő bizarr, szembesülés útján a néző számára kényelmetlenné váló aspektusokat, ez mindkét sztori hangulatát alapvetően határozza meg. Az özvegy esetében is a konfliktus emberi léptékei nyugtalanítanak minket leginkább – nem történik a színen semmi rendkívüli, az egyetlen nem mindennapos elem a titokzatos idegen, rajta kívül mindenki egy magunk számára is ismerős tűzfészekben él. Az özvegytől elvitatják örökségét, ő a családban, a család benne látja a rosszindulatú, irigy marakodót. A felcsinált fiatal lányka kiábrándító primitívsége kiöli belőle a fiatalság és a frissesség vonzerejét, a süket öregapó kajtatása nevetségessé teszi őt, ráadásul egy ponton a konfliktus gyújtópontjába is kerül, maga az idegen pedig a kettős játékával veszíti el amúgy is ebül szerzett bizalmunkat – nincs kinek szurkolni a filmben, nincs kivel együtt érezni, de éppen azért, mert mindez olyan természetes, emberi, hétköznapi, mintha csak a mi szomszédságunkban történne minden. Fokozza ezt az érzetet a bemutatott vidéki miliő: a vidék, a vidéki munka, a kertek, földek művelése, az állatok tartása pontosan ilyen, a filmben bemutatott kemény és dolgos, mégis valamiképp szabad, idilli hétköznapok abszolút valóságosak.
Anno olvastam Simenon regényét, és bár az emlékeim megkoptak már róla, nagy tétben fogadnék rá, hogy Pascal Jardin pont ott nyúlt hozzá, ahol az a leginkább szükséges volt – filmként a történet immáron remekül működik, regényként ennyire elementáris azért nem volt az élmény. Granier-Deferre gyönyörű képeket alkotott, a folyó által kettévágott tanya és a közvetlen környezet bemutatása elképesztően szépen sikerült, köszönhetően a helikopterről, de alacsony magasságból vett jeleneteknek. Úgy tárul elénk ez az aprócska kis világ, mint egy megelevenedett térkép. Simone Signoret és Delon között kétségkívül mindig is volt valamiféle izzás, két közös filmjükben mintha mindent feltettek volna sajátos kapcsolatukra – ez a bizonyos korkülönbség dacára kialakult furcsa, mindkét irányban pótcselekvésnek tűnő szerelmi viszony lehetne akár bizarr is, de a rendezés intelligensen megmenti ettől a mozit. Ottavia Piccolo, pontosabban a karaktere közönségességének bemutatása megint csak zseniális, ő maga bámulatosan szép fiatal lány, aki Félicie bőrébe bújva minden vonzerejét elveszti – csupán annyi marad meg belőle, hogy értsük, miért kódorognak a fiatal fiúk és az ilyen téren nélkülöző Jean a nyomában.

Az elviselhetőnél is emberibb, realistább film Az özvegy, ez minden problémája és hátránya. Valójában gyönyörű alkotás, gyönyörű képek, jól kitalált történet, kiváló színészi munka keveréke, egy csodálatosan szép vidéki miliőben. Mindenképpen ajánlom megtekintésre!