Opel Manta (Manta, Manta 1.) (1991) 64% 7★

Ugyan napjaink autós-jaszkarizó és közúton önbíráskodó seggfejeitől hangos közéletében kicsit illene kritikusabb szemmel néznünk az efféle autóbuzi életmód vélt-valós vetületeit bemutató filmeket, az autózás bizonyos értelemben mégiscsak egy romantikus dolog, ami néha fontos összetevője bizonyos életérzéseknek – nem, nem a homályos úton meggazdagodó, majd házáron vett luxus-sportkocsikban éjszaka a városban odanyomó fickókra gondolok, hanem azokra srácokra, akik nehezen megkeresett fizetéseikből toldozgatják-foltozgatják az autóikat, mert életük egy adott pontján ez tűnik a világ legjobb és leghálásabb hobbijának és szerelmének. A Manta, Manta ebből az életérzésből sikeresen megfestett egy egészen komplex és sokféle részletre kiterjedő képet, ami tökéletes és ízléses előzménye a késő kilencvenes évek tini-vígjátékainak és az autós csapatós filmeknek, ám nitróval felhúzott, hányingerszínű boyracer tragacsok helyett a nyolcvanas évek végének néhány csudaszép kocsijával.

Személy szerint opcionális vezetőnek tartom magam, akkor ülök autóba, ha nem mutatkozik más alternatíva, és viszonylag boldogan elvagyok három hónapig is két tankolás között, nincs és soha nem is volt kedvenc márkám vagy típusom, de mindig úgy voltam a témával: azért egy ’87-es Mantát nagyon tudnék szeretni. Innentől már nem titok, hogy a Manta, Manta gyerekkori klasszikus volt nálunk, mely az idő múlásával nem hogy szépen öregedett, de lassan új tartalmi rétegeket kezdett kiadni magából. Kezdve azzal, hogy az autós mutatványozás mellett az egész mozi milyen találó társadalmi helyzetet és ellentéteket jelenít meg, beágyazva mindezt a 18 évesek gondtalan, nagy érzésekkel teli életébe, a felnőtté válás különböző fokozatainak ábrázolásába. Megjelenik itt a gazdagok és csórók, iskolázottak és iskolázatlanok, a két kategória közötti átjárásra törekvők, bevándorló törökök és tősgyökeres németek konfliktusa, miközben klassz zenék szólnak, szerethető karakterek lebegnek keresztül a képernyőn, hőseink pedig vagy fülig szerelmesek, vagy összeesküdik ellenük minden, de végül csak kibukik, hogy valójában ők is csak fülig szerelmesek és több nem is kell a kerek élethez.
A színészi teljesítmények rendben vannak, úgy értem, nincs itt semmiféle bántó bénázás, mindenki karakterben van, legyen szó hulla-sztereotipikus papagájöltönyös diszkótulajról, egomán Mercisről, vagy önbizalomhiányos, de cserfes-nagydumás orvosi asszisztensről. Til Schweiger ekkor és itt még szerethető, ezen pedig sokat segít Holl Nándor is, aki karrierje elején járhatott még ekkor. Rajta kívül a stábból csak Michael Kessler és Tina Ruland futott be visszhangosabb karriert a film után, de Stafan Gebelhoffnak máig is meglepően erős jelenléte van a képernyőn.
Az autós jelenetek egyébként rendben vannak, az utcai versenyzős mozik között itt mindenképpen pozitív fejlemény, hogy a cselekmény nagy részében a Mantás srácok és az utasaik nem csak hogy be vannak kötve, de sztenderd biztonsági öv helyet versenyautós öveket használnak – egy nemrégiben látott Halálos iramban sokadik részben ilyesminek hírét-hamvát sem véltem felfedezni…

Végtelenül szerethető mozi, ajánlom mindenkinek másfél órányi kikapcsolódásra, adott esetben kilencvenes évek-nosztalgiára.