Manta, Manta: Padlógáz (Manta, Manta 2.) (2023) 53% 4★

Következzék az ellentmondások értékelése – mert az első rész rajongójaként fenntartottam magamnak valamiféle jogot, hogy annak ellenére várjam nyálcsorgatva ezt a filmet, hogy biztos voltam benne, nem lesz jó. Nem is lett, de hát Manta-feeling, Bertie és Klausi, ez mégiscsak valami olyasmi, amit kevesen értenek az első rész ismerete, meg a kilencvenes évek életérzése nélkül… Meg aztán hátha Schweiger és a kreatív csapata odatette magát.

Hát… nem tette magát oda, de még így sem teljesen menthetetlen a helyzet. Egyrészről nagyon bírtam, hogy a film szinte szétpukkad ettől az egész „a kilencvenes évek örökifjú álmodozói nem értik a 2020-as éveket” hangulattól. Bertie jogsijának visszaszerzése közben először szívatja őt egy arab irodista, majd egy transgender figura büszkén megmutatja neki a barátnője fényképét, akiért a fickó átoperáltatta magát leszbikus nővé. Annak ellenére sem polkorrekt ez az egész, hogy nincs a jelenetsorban semmiféle bántó él vagy kellemetlen élc, sőt, ez végre egy életképes kifejezése annak, mit gondol, hogyan éli meg nagyon-nagyon sok, de a közbeszédben csendesebb ember ezt az egész bevándorló, transgender, polkorrekt világot úgy általában. Nem tudom nem süvegelni a szándékot, hogy ez megjelenjen a filmekben, hogy legyen egyfajta nyoma annak, hogy „helló, ez egy szép, de néha bizony elég furcsa új világ”…
De Schweiger nem is igazán ezzel, hanem Bertie cigaretta pöfékelésével erősített meg abban a hitemben, hogy a fickó ténylegesen szeretne reflektálni a jelenre egy régen és máshogy szocializálódott, más normák szerint felnőtt „régimódi lázadó” szemszögéből. Van egy olyan érzésem, hogy hiába játszik a film 75 százalékában rendezőként biztonsági játékot, a maradék 25-ben ki tud fejezni valamiféle bölcsességet, önreflexiót, szerethető attitűdöt a múlt emlékei és a jelenhez való igazodás konfliktusában. Ezzel sokat mentett az egyébként nem túl intelligens mozija megítélésén.
Mert amúgy a második Manta, Manta nem egy intelligens mozi, sőt, tulajdonképpen korunk normáira szabták, hogy tökéletesen besorolható legyen a manapság kizárólagosan eladható kretén vígjáték kategóriába. Van itt besz*rós-hugyozós-lerészegedős poéntól alpári szintű lúzerségig minden, és pont ez a bizonyos csizmába vizelés a legjobb bizonyítéka annak, hogy az eredeti film megannyi meghatározó aspektusa közül Schweiger sikeresen rányúlt a legprosztóbbakra. Ide jól kapcsolódik a film szubjektív, de számomra meghatározó általános bűnlajstroma:
– Klausiból lúzert faragni, miközben az ő felnövés-története volt az első film elrejtett, de legizgalmasabb sztorija, bunkó húzás volt – Michael Kessler részéről is, hogy ezt elvállalta,
– kihagyni Gerdet szerintem megbocsáthatatlan, bár vélhetően Stefan Gebelhoff egyszerűen nem akarta vállalni a szerepet, ezt amúgy a végeredmény fényében végül is kár felróni neki,
– feketére festeni Bertie eredeti Mantáját hiba volt, ha Schweiger direkt tolta előre ezt a „Bertie nem a mai idők hőse, de attól még hős” üzenetet, akkor igenis meg kellett volna hagyni az eredeti festést,
– végül pedig, ámbár ez kizárólag a magyar forgalmazóra vonatkozik: nagyon elegem van, hogy minden 50+-os ráncosan sármos férfi karaktert Stohl András szinkronizál, Bertie hangja Holl Nándor!

Vannak jó motívumai, és kvázi-rajongóként tudott is mosolyt csalni az arcomra, de ez a cucc senki, tényleg senki másnak nem szól, mint az első rész fanjainak, akik el tudják fogadni, hogy a modern kor keretei között egy vígjáték ilyen. Ha ezzel a gondolattal megbarátkoznak, nosztalgiázáshoz jó lesz a Padlógáz! Ettől függetlenül sem ér több pontot!