Oidipusz király (1967) 88% 8★

Régi szerelmem ez a film, mostanában néztem újra.
Először megpróbáltam hosszabban írni róla, de bevallom belevesztem.
Sok értékes – vagy annak vélt – gondolat bukkant föl közben, és most is egy a témával foglalkozó könyvet olvasok (http://moly.hu/konyvek/thorwald-dethlefsen-oidipusz-a-talany-megfejtoje). Ha lesz belőle valami szólok. :-)

Röviden talán ennyit tudok mondani róla:
Mindig lenyűgöz Pasolini képi világa, különös érzéke a világok ábrázolásához – vagy teremtéséhez. De azonnal hozzá is kell tennem, hogy a képek mögötti tartalom sem kisebb erejű, nem öncélú a képi tobzódás.
Valahol azt érzem, hogy a gyökerekig próbál hatolni, mintha minden filmje egy-egy misztérium lenne. Ez az Oidipusz királynál tulajdonképpen meg is kerülhetetlen.
A film tulajdonképpen nem csinál semmi mást, mint hogy az antik tragédiát – sokszor szinte szó szerint – bemutatja. Ez a bemutatás azonban egyáltalán nem modern abban az értelemben, hogy nem próbál a tragédia apropóján semmilyen mögöttes gondolatot, szerzői hipotézist elénk tálalni. Nincs benne semmilyen moralizálás (ez – nekem úgy tűnik – általában is idegen Pasolinitől), és nincs benne aktualizálás sem.
Ez a film tulajdonképpen egy Ecce homo, csak itt a történelem előtti idők emberét láthatjuk. (Szerintem több – inkább elvont – párhuzam is van benne egyébként Jézussal, de ezt tényleg csak zárójelben mondom és gondolom.)

Amióta újranéztem, itt van velem, néz, kérdezget, kísér. Hasznomra.

És dicsérjük meg Franco Cittit a címszerepért. Azt írják róla, hogy ezután indult be a filmes karrierje. Méltán.

Nem egy hétköznapi film. Néhol kellett koncentráljak de nagyon