Mindenütt jó (1999) 72% 39★

Érdekes volt a szülő-gyerek kapcsolat, viszonylag hangulatos volt a film és a zene is. Susan Sarandon simán lejátszott mindenkit, de Natalie Portman sem volt rossz. Egyébiránt számomra ez egyszernézős, abszolút felejthető alkotás.

Egy zűrös szülő-gyerek kapcsolat kalandos története a kamaszlány szemszögéből elmesélve.
Engem lebilincselt!
Susan Sarandon nagyon otthon van a (mérgező)anya szerepében – fergetegeset alakít!
Natalie Portman zsenge kora ellenére igen érett alakítást nyújtott!
Nagyon egyben volt számomra az egész film! Biztos fogom még nézni :)

Nekem erről a filmről teljesen a Sellők jutott eszembe. Meg is néztem, de elvileg egy időben készültek, szóval, nem hiszem, hogy egyik a másikának ihletadója lenne. Susan Sarandon fantasztikus játéka ami e legjobban tetszett, de Natalie Portman is nagyon ügyes volt benne.

Egész kellemes film volt szerintem, egyszer meg lehetett nézni. Susan Sarandon és Natalie Portman meglepően jól kiegészítették egymást. Tetszett benne a szülő-gyermek kapcsolat ábrázolása, habár nem egy tipikus ilyen kapcsolatról volt szó, de érdekes volt minden szempontból. A zenék is tetszettek benne, meg eléggé hangulatos volt nekem az egész film; láttam, hogy könyvadaptáció, de az eredeti műt azt nem ismerem úgyhogy nem tudom összehasonlítani a kettőt.

Nehéz nem értékelnem, és ha már, akkor nehéz minden hatását objektíven néznem és a végén egyetlen számot rendelnem az élményhez.
Bizonyos szemek max. a színészi játékot látják, de ez az anya-lánya kapcsolat, és ennek az anyának a működése belőlem sok rossz emléket hozott fel. Nem csak az alakítás jó, az egy dolog, kellett hozzá egy autentikus forgatókönyv és rendezés is, ami pontosan bemutatja, hogy mire, mikor hogyan reagál az anya. Mindebből egyértelműen látszik, hogy amellett, hogy ő a „legjobbat akarja” a gyerekének, hogyan és miben hanyagolja el.
Elhangzanak a jól ismert panelek is az anya szájából, amitől minden érzelmileg elhanyagolt gyerek irtózik és aztán menekül.
A cselekmény annyi (visszaemlékezéseken keresztül is), hogy Amerikán belül egy eldugott állam eldugott verandája kb. vetélkedik Kaliforniával.
Néha belebotlok pont olyan filmes anya-lánya + személyközi kapcsolati mintákba, mint amilyet a saját életemben éltem/élek, ez a film is ilyen, ezért jelentett sokat. (De ilyen a borzasztó című Szívek szállodája sorozat is, amit azért szeretek, mert sok benne a pikírt humorral konfliktus-oldás, amiért irigyelni tudom a főszereplőt – én nem vagyok képes anyámmal szemben, mi mindketten csak drámázni tudunk ilyenkor.)
Ebben a filmben is drámáznak ilyenkor, illetve Ann (mivel még szinte gyerek) még inkább meghajló, „szót fogadó”, és ha spoiler Erre az ellentmondásos szeretet-kapcsolatra egy másik film, az Augusztus Oklahomában anya-lánya (Barbara) kapcsolata a minta, bár arra nem emlékszem, hogy Barbara mikor hagyta el az anyját és kezdett valamennyire önálló életbe.
Itt ötvözve van a probléma a megoldással is, vagyis a 16 éves lánykarakter érzi és kimondja azokat az érzéseket, jelzéseket, válaszokat, amelyeket a valóságban általában még megfogalmazni is képtelen a hasonlóan nevelő szülő gyereke, pont azért, mert az önálló gondolatokra, tevékenységekre sosem volt „felhatalmazva”. Ha meg is fogalmazza, kimondani nem meri, annál jobban szorong. Itt látható és hallható majdnem minden olyan válasz, amit ha meghall a szülő, általában válaszút elé van állítva, lépnie kell. Ez az anya többnyire nem reagál jót, a konfliktusban pl. a felelősségének hárítására több jelenetben a gyereke szülősítése lenne a megoldása, illetve valamilyen azonnali „boldogságforrás”-hoz nyúlna, mint fagyievés, vásárlás, és ezektől elvárja, hogy a gyerekének is jelentsenek megoldást (a megbeszélés és empátiára alapozott megoldás helyett).
Pőrén fogalmazva ez az anya kicsit bolond, és simán lehet, hogy idősebb korára nagyon bolond lesz, de nem a szerethető fajta. Részemről már a karakter korosztályában sem szerethető, hiszen gyereket nevel, aki majd (ha lesz pénze rá) idősebb korában talán terápiába kényszerül, hogy megértse, mi a hiba benne. Van az a jelenet, ahol spoiler Mindent összevetve eléggé realisztikus és hiteles a rendezés és minden alakítás. Ez a fajta közeledési-távolodási vágy abszolút jellemzi az ilyen szeretetkapcsolatból felnövő gyereket. Aki lány, az inkább az anyjával szemben érzi ezt, aki fiú, az meg az apjával lesz problémás viszonyban. De mindkettő megfogalmazza érett felnőttkorára, hogy sosem érezte úgy gyerekkorában a szülőjét, mint aki igazán, érzelmi reflexióval figyel rá, nem volt jelen a családban, nem működtek a kérések-teljesítések sem úgy, ahogy szerette volna. Van egy olyan jelenet itt is, ami metaforaként mutatja ezt az érzést: spoiler