Mindenki tudja (2018) 67% 56★

Vontatott és erőtlen – sajnos így tudom összefoglalni a véleményemet.
A rendezői elképzelés lényege, hogy felvázolja az idillt, majd egy hatalmas követ vág a kép közepébe, amitől minden végérvényesen darabokra hullik. A probléma az, hogy a családi csoda szereplői, háttérben a napsütötte déli tájjal olyan ernyedten vonulnak elő, mintha egy mérkőzés előtt a játékosoknak elfelejtettek volna szólni, hogy tétmeccs lesz. De ez még hagyján! A rejtélyes filmeknél megszokott, hogy egy kicsit mindenkit besároznak. Valahogy úgy, hogy visszafelé is feltűnjenek a ferde nézések, az elejtett megjegyzések, az adott személyhez szorosan kötődő apróságok – na ezek itt nincsenek. Már a nyomozás folyamán is inkább mindenki tűnik a maga módján ártatlannak vagy tehetetlen kívülállónak, ami nem tesz jót a filmnek. Ugye, nem ül le, de csak azért, mert sosem pörgött fel.
Leginkább azt sejtem, hogy a személyes dráma fontosabb lehetett az írónak, csak éppen elfelejtett arra az emberre koncentrálni, aki szép lassan a középpontba kerül. Vagy csak nem jól valósította meg? Olyan szépen lehetett volna egyre szűkülő sugárral körözni az igazi tragikus hős körül…
Tipikusan az a film, amit csak azért nézek végig, mert akkor már tudni akarom a megoldást.

Egy nagyon erős indítással kezdődik a film. A pozitív életérzés és boldogság, ami sugárzik a filmből teljesen kivételes. Szinte fáj az embernek, hogy neki nincs benne része. Aztán, ahogy haladnak az események és bekövetkezik a tragédia, még mindig nagyon erős a film, hiszen a kontraszt hirtelen még nagyobb lesz a felütéshez képest. Még azzal sem volt baj, ahogyan a kaleidoszkópot elfordította a rendező, és hirtelen más szemszögből kezdtünk mindent látni. Csakhogy ezek a fordulatok már harmat gyöngék lettek. Megmagyarázhatatlanul erőtlenek. Nagyon sok lehetőség lehetett volna benne, hiszen napfényre kerülnek lassan a titkok, az elhallgatott sérelmek, amik bárminek táptalajai lehettek volna. Sajnos azt éreztem, hogy a férj megjelenésével már nem csak erőtlenek lettek a szereplők, hanem nevetségesen jellegtelenek is.
A gyönyörű, széles látószögek, a spanyol borvidék burjánzó szépségei valóban élvezetesek, akárcsak Bardem mozdulatai. Tőlem bármit csinálhat, elnézem bármeddig, de nélküle a film még ennyi sem lett volna sajnos.
Penélope Cruz pedig jól hozta mindkét figurát, a boldog családanyát és a kétségbeesett nőt is, kár, hogy a többi szereplő annyira elnagyolt volt.

Na, hagyjuk az ilyen típusú filmeket a skandinávokra, azok értenek hozzá.

Probaltam amellett elmenni hogy nem kedvelem a szinesznot, es meg kell hagyni jo volt, de a tortenetvezetes unalmas, ivek nulla, lapos volt az egesz.

Jól indult, de aztán ahogy derültek ki a dolgok, és ment előre a film, úgy lett egyre vérszegényebb, míg végül teljesen le is engedett számomra. Az alakításokkal nem volt gond, bár szerintem Bardem tette oda magát a legjobban a gárdából.
Farhadi-tól azért többet vártam, mert a Separation nagyon erős film volt, de még pótolnom kell majd tőle pár filmet, hogy összeálljon egésszé az életmű.

A film a 2018 Cannes-i fesztivált nyitotta, én pedig a 2021-es Cannes-i fesztivál nyitónapján néztem meg. 8 hónap után az első film, amit moziban láttam, és nem online vetítésen.
Talán nem annyira rossz a film, ahogy a százalék mutatja (68% jelenleg), de azért meg kell hagyni, hogy túl van nyújtva, és feleslegesen titkolóznak annyit. Amit mindenki tud, banális dolognak mondhatnám, hát nézőpont kérdése.

#Lumiere
#€film

Nem egy nagy film/sztori. Viszont újra ráeszméltem, hogy Penélope Cruz és Javier Bardem mekkora színészek! Imádat.

Kicsit kételkedve ültem be a moziterembe, mivel rossz szokásomhoz híven sok kritikát olvastam már megtekintés előtt, ahol néha nehezményezték, hogy a filmben nincs sok cselekmény, nincs annyi a történetben amennyit vártak. Ez részben igaz is, mégpedig olyan szempontból, hogy ez egy dráma, talán a trailer sok embert félrevezethetett, és azt hiszik, hogy egy izgalmas thrillerre ülnek be. Hangulatra csillagos ötös, egyből kedvem lett Spanyolország vidékeit körbeutazni, lehetőleg most azonnal. A bonyodalom után a rendező nagyon jól érzékelteti a feszültség fokozódását, és ez az ami a film értékes része, a lelki folyamatok, az emberi kapcsolatok megjelenítése és a feszültség fokozása szépen apránként csepegtetve, még pont olyan tempóban, hogy az ember ne unja el.. Középtájban azért egy ponton úgy éreztem hogy kicsit azért megtört a lendület, de aztán a végére újra olyan fordulatot hoz az egész ami bár hagy üres tereket, hogy mindenki egy kicsit saját szájíz szerint gondolhasson a végkimenetel mikéntjére, de ez még mindenképpen az a szint ami nekem is tolerálható volt, pedig nem nagyon kedvelem az ilyeneket. Összességében nem életem filmje, de egyszer mindenképpen megérte megnézni, tetszett.

Nem mondanám, hogy gyenge kezdés után erős visszaesés, mert legalább az eleje jó volt, fokozódott a hangulat, viszont a vége számomra teljes káoszba, értelmetlensége fulladt.
Javiert és Penélopét egyenként is szeretem, így együtt pedig különösen odáig vagyok értük. A kettőjük között lévő tagadhatatlan kémia a leglaposabb jelenetet is felpezsdíti, viszont itt a történet meglehetősen zötyögős volt a vége pedig csapnivaló.
A történet előrehaladása során egyre többet tudunk meg a szereplők közötti kapcsolatról, a közöttük fennálló vagy eltagadott érzelmi kapcsolatról, a mindent belengő ki-kinek tartozik, ki-kit csapott be, vert át, játszott ki és rövidített meg problematikáról.
Viszont ez még mindig nem magyarázza meg, hogy miért pont azok az emberek rabolják el a nő lányát. És hogy OK, akkor pénz kifizetve, lány megkerül, de akkor most kivel mi lesz?
Úgy mennek haza Argentínába a lánnyal, mint ahogy Pilátus mosta a kezeit: lány megkerült, az, hogy ebben most ki ment tönkre lelkileg és anyagilag, vagy mindkettő, kit érdekel?
Nem érzem az ingerenciát, hogy újranézzem a filmet.

Penélope Cruz egy leheletnyit színpadias volt (ha lehet ezt mondani egy színésznőre :), a történet maga pedig kiszámítható.A 132 percet teljes mértékben túlzásnak érzem egy ilyen történet kifejtésére.