Michael (2011) 71% 10★

A témafeldolgozás merész, a látvány visszafogott, és éppen ezért a minimalista bravúrért nyomasztó az egész film. A zene is hiányzik, ami még kellemetlenebbé teszi az egészet, és akkor beszéljünk ugye a két főszereplőről…
A férfiban az a félelmetes, hogy teljesen átlagos; nem pszichopata, nem nyomorék, nincs benne düh, elfojtás, vagy gyilkos szándék, és még azt se lehet ráhúzni, hogy beteg. Ez utóbbi félelmetes. Az pedig, hogy drukkoltam, hogy meggyógyuljon, különösen bizarr, engem is elcsábított a kedvessége és figyelme, hovatovább törődése. Ilyenek ezek, igen. A nőkkel béna, a barátai kinevetik, a kisfiú nem szereti spoiler – mégis kéznél van.
És a gyerek… Először egy báb, ami arra sem jött rá, hogy megtörték és kihasználták. Aztán menekülhetne a kiránduláson, de inkább megfogja a férfi kezét. De a vége… Igen, határozottan jó jellemfejlődés, nem is tudok mit mondani.
Ez az értekezés pedig éppoly hűvös és tárgyilagos, felszínes és tényközlő lett, mint ez a film. Csak nem annyira kegyetlen a szomorú valóságtartalma miatt.

Miután elolvastam az alaptörténetet, és elhangzott a Wolfgang név, már nagyjából tudtam, mire számítsak, hiszen ebből rá lehet jönni, hogy ez egy Natascha Kampusch-feldolgozás.Morális okokból kifolyólag nem nagyon akarom pontozni a filmet, de az biztos, hogy nem mindennapi élmény volt. Hidegrázós, de nem jó és nem is rossz értelemben. Kényelmetlen, szorongató élmény, amiből nehéz kikerülni. Nagyon tárgyilagos, nagyon realisztikus az egész atmoszféra, a helyszínek sivárak, az egész film szinte be van zárva a négy fal közé. Tele van hirtelen váltásokkal, például az egyik jelenetben még szinte idillien kirakósoznak, aztán olyan dolgok hangzanak el, mint az a kedves kis párbeszéd az idézetek között… Hihetetlen volt látni, ahogy a 10 éves kisfiú ilyet el képes játszani. Nem mondom, hogy sok újat mutatott a témában (számomra legalábbis nem), de az biztos, hogy nem egy átlagos filmélmény.

Ezt a filmet nem csak témája miatt nehéz végignézni. Iszonyúan lassú, monoton és nyomasztó hangulatot áraszt magából – s mint ilyen, engem megvett kilóra. Kiváló feldolgozása – nem titkoltan – Natascha Kampusch történetének, de érteni és megérteni nem könnyű.

Jó pár éve történt, hogy egy filmes újságban olvastam erről a filmről, és a cikk felkeltette az érdeklődésemet. Időbe telt, mire be tudtam szerezni, de végre sikerült megtekintenem.
Sosem értettem igazán (pedig filmes szakra is jártam), hogy bizonyos filmkészítők miért érzik úgy, hogy lassú folyású elbeszélést és hosszan kitartott arcközeliket kell alkalmazniuk ahhoz, hogy megértessék nézőikkel a történéseket vagy épp hangsúlyozzák egy-egy jelenet tragikusságát, fontosságát. Itt is ez zavart leginkább. A történet meglehetősen nehéz témát feszegetett, s voltak jelenetek, amik kellő feszültséggel és drámaisággal mutatták be a helyzet súlyosságát, de legalább kétszer ennyi olyan rész volt, ahol csak ültek és néztek maguk elé a szereplők, vagy csak csendben figyeltünk egy eseményt, de semmi plusz érzelmi töltetet vagy egyéb információt nem kaptunk belőlük. Legjobban mégis a film végétől akadtam ki: alapvetően szeretem a nyitott befejezést, mert rám, a nézőre bízzák, hogy én miként gondolom tovább a dolgokat, de itt a történésekből kiindulva szerintem jobb lett volna egy rendes lezárás.
Összességében nézve, egyszeri megtekintésre megfelelt, de túl mély nyomot nem hagyott bennem. Türelmes embereknek ajánlott, mert a viszonylag baráti játékidő ellenére néha elég hosszúnak érződik.