Mennybemenetel (2021–2021) 95% 49★

Annyi szeretet volt ebben a tíz részben, hogy igazi kis terápia volt ez a lelkemnek. :)
Persze emellett nem bírtam ki sírás nélkül, és egy-egy történetnél úgy éreztem, hogy megszakad a szívem…
Mégis. Nagyon jól esett ez most.
A színészi játék (Geu Roo és nagybácsi <3), a karakterfejlődések, a történet nagyon tetszett, egyetlen dolog zavart picit, a legvége. Olyan második évadosnak érzem ezt, ha nem így van, akkor pedig totál feleslegesnek, de ez nem vont le a sorozat értékéből.

Kissrácot szerettem a CLOY-ban, itt megmutatta, milyen jól tud játszani, meglátjuk, milyen tollaslabdázóként. :)

Igazából nem most terveztem megnézni a sorozatot, de a Vincenzo utolsó része előtt Netflix bedobta ajánlóba és eldöntöttem ez lesz a következő. Alapvetően nem bántam meg:) Két dolog ugrott be azonnal az előzetest látva, az egyik, hogy mostanában nagyon divatos lett az asperger szindrómás karakterek, ami egy részből nem baj, mert talán jobban elfogadtatja a társadalommal az autistákat, másik oldalról egy idő után pont ebből adódóan „immunniássá” is válnak a téma iránt az emberek, ha egyfolytában folyamatosan csak ezt látják. Másik dolog pedig The Ending Planner Yamashita Tomohisa-val. Mindkét sorozat hasonló témát dolgoz fel kicsit másképp. Adott egy vacak gyerekkorral megáldott utcai harcos, aki gyűlölte a bátyját és szívtelen dögnek tűnik az elején és adott egy asperger szindrómás srác, akit az apja nagyon figyelmesen és szeretet teljesen nevelt. Hiányoltam, hogy nem derült ki végül apuka miért ezt a hivatást választotta és miért tanította be a gyermekét rá, de tény akármilyen borzalmasnak tűnik ez a munka ezt is lehet szívvel és lélekkel csinálni. Persze minden egyes halál esettel Sang Go tanul valamit a fogyatékos sráctól és szép lassan idomul és megkedveli Geu Roo-t. Végig lehetett érezni, hogy Sang Go múltja egyszer csak utol éri, de amennyire vártam a végén a drámát , nagy kő esett le a szívemről, mikor viszonylag könnyen és gyorsan átlendültünk rajta. Szerettem a sorozatot, szerettem hogy bemutatták, hogy az amit látsz néha teljesen más, mint a valóság, hogy bizonyos életek mögött milyen tragédiák, szerelmek (akár a sírig tartó, akár nem megszokott) , szeretet van. Végig van egy kicsit keserédes hangulatod, hisz mindig egy élet végét látod, de mire Geu Roo végez a takarítással és át tudja adni az áldozat „szívét” a megfelelő embernek, már a te szíved is könnyen elengedi a halottat.

Áldom a román állam eszét, hogy munkaszüneti nappá nyilvánította a gyereknapot, s meg tudtam nézni egészben ezt a sorozatot. az már más lapra tartozik, hogy néztem, de nem mindig láttam, ugyanis csordultig tele voltak könnyel a szemeim.
Megmondom őszintén, a dráma, mint műfaj, elég távol áll tőlem. Vagyis távoli is, meg nem is, ugyanis én egy elég érzékeny és sírós emberke vagyok, mindent szívre veszek, s a szívemen viselem a nehéz sorsokat, ezért számomra sok minden elég nehezen emészthető, illetve nehezen is értékelhető. Sose tudom, hogy hogyan nézzek objektíven egy műre, amikor olyasmikről szól, mint például ez a dorama, hogy a Move to Heaven nevű cég elhúnyt emberek szobáit takarítják ki s összegyűjtik a hátrahagyott tárgyaikat, hogy továbbítsák ezeket a családjaiknak meg a szeretteiknek. Mindegyik személy háttértörténetét is megismerhettük, amik a létező legszélsőségesebb skálán mozogtak, ezért is indult el nálam folyamatosan is a könnylavina.
Szerintem nagyon szépen oldotta meg ezt a témát a sorozat. Szépen volt felépítve, látszott mindenkin, hogy tényleg törődtek azzal, hogy az elhúnyt emberek utolsó kívánságait teljesítsék. Nem voltam felkészülve arra se, hogy maga a cég tulajdonosainak a története is mennyire szívfacsaró, tele elszalasztott lehetőségekkel, ki nem mondott szavakkal, sok megbánással, viszont annál több szerettel is.
Nem is tudom, mit mondhatnék még róla, mert még mindig a hatása alatt vagyok. Az orrom s szemeim még mindig pirosak :DD Nem mondom, hogy gyakrabban fogok ezentúl drámákat nézni, de nem is bánom azt, hogy megnéztem ezt a sorozatot.

Most megyek és megmártózom a kádnyi könnyben, melyet a mai nap során sikerült kiprodukálnom magamból. :)
Viccet félre téve.. ne légy olyan buta, mint Melani! Készítsd oda magad mellé azt a százas zsepit.. Thank me later.

Alapjáraton nem az ilyen jellegű történeteket kedvelem (hosszas gyász, állandó merengés, könnyes visszaemlékezések), ennek ellenére nagyon tetszett.

Szép, lassú, hangulatos, jó a rendezés, és kitűnő a színészi játék.

Engem a legjobban a legelső rész készített ki, illetve a csellós-doktoros és a kitoloncolt fickó története. Jó volt az autista srác bácsikájának és a másik boxoló srácnak a történetszála is.

Tetszett!

És egy jó tanács: ha elkezded, készíts elő néhány papírzsebkendőt.

Wow, még soha egy sorozat ennyire nem siratott meg. Nem is emlékszem sírtam e vaha sorozaton, de ennél a sorozatnál minden egyes résznél vagy megkönnyeztem vagy összeszorult a torkom vagy egyszerűn csorogtak a könnyeim. Minden egyes rész fájdalmas, de egyben gyönyörű is volt. Minden egyes részben erősebb lett a kapcsolatuk és a sok szomorú mellett, volt szép is meg vicces is. Az angol felirat is átadta azt a sok érzelmet még ha az eredeti kóreai nyelvet nem értem, de mégis minden egyes érzelem átjött és megfogott. Most ezután valami dark sorozatot kell néznem, nem akarok megint sírni.

Nem egy vidám sorozat, ennek ellenére nagyon szívhez szóló. Minden rész egy-egy történetet mesél el és a végére a történet kerek egész lesz.