Magányos farkas (1983) 63% 11★

Ha készült valaha film, ami tökéletesen kifejezi Chuck Norris filmművészeti entitásának savát-borsát, akkor az a Magányos farkas. De ha még pontosabban akarom kifejezni magam, ez az a mozi, ahol a legközelebb jártunk ahhoz, hogy megértsük, miért mutat olyan jól Chuck Norris a vásznon és miért kellett volna még inkább fejleszteni ezt az egész Texas Ranger koncepciót, amíg még kora és fizikuma engedte neki…

Amiért ez a film megérdemli a neki adott hét pontomat, az a nyitószekvencia: dübörög Francesco De Masi „Morricone után szabadon” jeligére megkomponált zenéje, helikopterrel belebeg a képbe a rendőrség, a fekete bőrszerkós dagadt rocker csávó* összetereli az elkötött lovakat, a ranger pedig egy dombtetőről távcsöves puskával figyeli az eseményeket. Ekkor és itt, egy mezei akciómoziban megszületik, majd szinte azonnal hamvába hal egy tökéletes western-revival mozi, amiben a klasszikusan mocskos és slampos, hallgatag és ravasz western hős ezúttal az írott törvény nevében, de a hagyományos rendfenntartó erők módszereit felülírva vág rendet egy olyan világban, ahol a nyers erő és a gyorsabban előrántott (és ezúttal már nagyobb kaliberű) fegyver tesz igazságot. Zseniális ötlet, ami azonban percek múlva bekanyarodik a hagyományos Norris-mozik világába, de legalább őrzi ezt a bizonyos kortárs vadnyugati hősképet az utókornak.
Ami a továbbiakat illeti: az ember nagyjából tudja, mit várhat egy Norris-mozitól, mindezt a film megadja. Az akció valid a maga stílusához hűen, a rendezés betartja saját logikai szabályait, próbálja hangsúlyozni a drámainak szánt felhangokat. Az egész film alatt kiváló zene szól, kivéve talán a „szerelmi” szekvencia hangos női kórusait. Vannak persze hülyeségek is gazdagon, például mikor a rommá vert főhős egy sör felpöccintése után életre kel, sőt, még a földbe temetett járgánya is szinte kirobban a talajból, de az ilyesmire nem szabad rászállnia egy értékelőnek, Chuck Norris filmeket nem azért nézünk, hogy fikázhassuk a valószerűtlen részleteket.
Egy kicsit talán elmélkednék még Carradine-ról, mivel ő a Kill Bill révén pont a karrierje utolsó etapjára elnyert valamiféle kultikus státuszt a nézőktől. Egyrészről jó főgonosz, ördögien könnyedén hozza a mindenre elszánt, gátlástalan gazfickót, és a végső verekedős részt is tisztességgel lehozza a fináléban, bár lehetett volna ezt például egy kis operatőri munkával még tovább fokozni. Chuck Norris viszont, csak hogy visszaigazolja a belé vetett végtelen szimpátiánkat, azt nyilatkozta a film kapcsán, hogy Carradine ugyanolyan jó harcművész, mint amilyen jó színész ő maga – fordítsuk ezt meg, és látni fogjuk, hogy Carradine elsősorban fizetésért jött ide, és vélhetően képességeinek felét sem villogtatja meg a vásznon. A mozi szempontjából szerencse, hogy McQuade hiteles megformálásához viszont pont arra volt szükség, amire Norris ösztönösen képes volt, és amit egész karrierje során ki akart fejezni.

Ha valaki csak egy Chuck Norris filmet akar látni valaha, próbálkozzon itt, esetleg az első Ütközetben eltűnt, a szintén első Delta Force, vagy a Tűzjáró környékén. De ha a lehető leg-önazonosabb Norrist keresi, mégiscsak maradjon itt.

*Ő amúgy a magyarok kedvenc Csokijának prototípusa, nem? Szerintem tutira innen vették az egész figurát, de hogy ez kiderül-e valaha…

A 80-as (de lehet 70-es is) évek két karatesztárja csap össze a filmben, ahol a magányos texasi járőr kap egy társat, de szó szerint nem foglalkozik vele eleinte, majd elfogadja, főleg hogy egy nem akármilyen ellenféllel áll szemben, akihez még az FBI segítsége is jól jön.