Lopakodók (Lopakodók 1.) (1993) 67% 20★

Kicsit visszakapcsolnék itt a Száguldó erőd esetében már leírt gondolataimra, miszerint a sokszor B-kategóriába sorolt akciófilmek tudnak azért nagy meglepetéseket okozni a kellőképpen nyitott közönségnek, és ez még akkor is igaz lehet, ha nincs a porondon nagynevű sztár, vagy nosztalgikus érzések a nézői oldalon. Az első Lopakodó film, bár nyilvánvalóan magán viselt bizonyos kis költségvetésről és olcsó akciófilmes megoldásokról tanúskodó jegyeket, végeredményben egyáltalán nem volt rossz!

Hogy beszéljünk a mindenkit érdeklő nyilvánvalóról: elképzelésem sincs, Tom Berenger és Billy Zane mikor és pontosan hogy vágta el magát a hollywoodi élbolytól, noha mindkettőjüknek megvolt a maga nagy dobása, mint segédkerék karakter, és nyugodtan kaphattak volna önálló főszerepeket nagy produkciókban. Zane talán a ’96-os Fantommal koszolta össze végletesen a karrierjét, aztán valamiért senki sem ismerte őt fel a Titanicban, Berenger meg esetleg simán csak beleragadt a dzsungeljáró kommandós őskarakterébe, amiből szép lassan ki is öregedett – mindenesetre egyiküket sem tartom annyira rossz, vagy gyenge képességű színésznek, hogy ne lehessen velük érdemben kezdeni valamit. A Lopakodók mondjuk pont erről annyira nem tanúskodik, főleg Zane a film vége felé haladva kicsit elveszíti a fonalat, Berengernek meg tulajdonképpen nincs is okvetlen mit játszania, de ne akadjunk ezen fenn.
Ugyan a cselekménynek van néhány alapvető hibája, végeredményben a koncepció kimondottan tetszetős. Szimpatikus a gondolat, hogy az USA a katonai megszálláson kívül tengerészgyalogosokból álló apró kis merénylő-kommandókkal is beavatkozott a dél- és közép-amerikai országok politikájába, ilyesmit láthattunk a Végveszélyben című Jack Ryan-moziban is, szinte hónapokkal a Lopakodók premierje után. A hiba természetesen a történet savát-borsát adó belső feszültség kiváltó oka: miért küldene bárki is egy ilyen misszióra egy tapasztalatlan civilt?
Okos ötletnek tartom azt is, hogy a nagy küldetésből a készítők kamaradrámát faragtak: bár Beckett és Miller rendre találkoznak más emberekkel a dzsungelben, végeredményben az ő szűk kis duójuk van fókuszban, mindig csak azt látjuk és halljuk, amit ők, nem tekintünk ki a zárt párosukból. A köztük feszülő ellentét helyénvaló lábakon áll, Miller idővel bekövetkező leolvadása talán nem megalapozott, vagy nincs elég jól eljátszva, de a vele kapcsolatos fordulatok rendben vannak. A mesterlövészes akciószekvenciák erősen akciófilmes vonalra lettek terelve, ezek élvezetesek, de aligha reálisak, az álcázott mozgás az ellenséges terepen viszont lenyűgöző. Beckett kúszása-mászása a tökéletesen rejtő hacukában, méterekre az ellenségtől mesésen kivitelezett és szellemesen egyszerű jelenetsor. Kizökkentett azonban a mozi elején a helikopteres szekvencia: ha az USA épp nem áll hadban Panamával, jelen van az országban, de nem mint megszálló erő, akkor ki a túró támadja meg orvul Millerék helikopterét katonai egyenruhában? Mondjuk magát a jelenetet nagyon szépen megcsinálták!
Csak az értékelés kedvéért pillantottam rá, miről is kellene/illene még ismernünk Luis Llosát (igen, ezt is megnéztem, tényleg Mario Vargas Llosa rokon, unokatestvér!), és a nem túl terjedelmes filmográfiájában négy dzsungelben kószálós tematikájú mű is található, az egyik a ’97-es első Anakonda – tudom, hogy ez lesz a kisebbségi vélemény, de a Lopakodókhoz hasonlóan az a film is egy kegyetlenül béna sorozat első, egyáltalán nem is rossz darabja volt. Érdekes áthallás.

Határozottan nem rossz akciófilm, tele feszültséggel és izgalommal. Tetszett régen is, és most sincs vele nagy bajom. Nem kell megnézni a folytatásokat, és akkor nem fog fájni.