Lidércnyomás (1969) 55% 2★

Brando jobbra, Brando balra, ez a film nem sikerült, és mert a néző végül is megérti a nézése közben, mire is akartak kilyukadni a készítők, nem egészen nyilvánvaló, mi is a baj. Mégis érezni a mozi minden percéből, hogy nem áll össze nagy egésszé, megannyi alkotóeleme elvész valamiféle széthúzás következtében.

Ez a széthúzás pedig javarészt annak köszönhető, hogy a színen forgolódó öt színész között megdöbbentő módon nincs semmiféle kémia – még annak ellenére sem, hogy Moreno ekkor Brando ex-barátnője volt épp, szóval a kettejük közötti dinamika átélése olyan sok színészi erőfeszítést tán meg sem követelt tőle. Mégsem illenek egymáshoz: Boone ördögi, ijesztő, de a karakter maga nem kap elég teret és időt, hogy igazán kikerekedjen ez a nyugtalanítóan sötét, közveszélyes jellem. Hahn szintén lehetne nagyszerű, de ugyancsak hiányzik a karaktere valódi jelentősége, mélyebb dimenziói, meg egyáltalán a hely, ahol ezek megjelenhetnének. Pamela Franklinnek sok dolga sajnos nincs, pedig az első tíz perc alapján azt gondolnánk, ő lesz a főszereplő. Moreno, mint az idegösszeomlás szélén álló hisztérika egyébként jó, csak nem érdekes.
No és Brando? Veszedelmesen erős a jelenléte a vásznon már megint/még mindig, de flegmatikus kisugárzása alól kivillanó emberi érzelmei azt a benyomást – is – elültetik a nézőben, hogy egy-két jobban megrendezett jelenetet nem számítva nagy ívből tesz erre az egészre, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy pontosan ez volt a helyzet a forgatás alatt. A felsorolt öt színész és az általuk játszott öt karakter nincs partiban egymással, lehetetlen kis „csapatot” alkotnak, amiben valahogy semmi sem tűnik logikusnak, valóságosnak, igazán átgondoltnak. Ez minden más tekintetben is igaz: a pszichés megbomlás, a stressz felemésztő ereje, a rettegés szaga nem jön át a képernyőn, nem funkcionálnak a kamaradrámának szánt részletek, hiányzik az a borzongató lidércnyomás-érzet, amit a cím sugall.
Kiemelten negatív pontja a filmnek, hogy sötét, miközben nincs mit dugdosnia, elrejtenie a néző elől, azonban mivel bőven ötven-plusz éves alkotásról beszélünk, nem egyszerű olyan kópiát találni, ahol ez a sötétség nem megy az élvezhetőség, befogadhatóság rovására.
Hubert Cornfield rendezőt egyébként Brando folyamatosan nyomás alatt tartotta a forgatás során, érződik is, hogy néhány jelenetben a karakterét megpróbálja valóságos interakcióba léptetni a többiekkel, mintha érezné, hogy nem működik a dolog és tenni akarna ellene – mégis könnyen lehet, hogy a kudarcért az ő destruktív és finoman szólva sem szimpatikus magatartása volt a felelős. Bár kétségtelennek tűnik, hogy a rendező nem állt a helyzet magaslatán, és nem csak egy ekkora kaliberű egó irányításának tekintetében.

Sajnos érezhetően elfuserált alkotás. A francia közeg miatt kézenfekvőnek tűnhet a korszak francia bűnügyi filmjeivel összehasonlítani, és a minőségi különbség ordítani is fog. Nyugodt szívvel kihagyható darab!