A mák virága is virág (1966) 50% 1★

Igazán fura szerzet ez a film! Tévémozi, ráadásul kvázi-jótékonysági tévémozi, amit az ENSZ rendelt meg és finanszírozott négy másik hasonszőrű projekttel, melyek célja az volt, hogy bemutassák a szervezet feladatait és funkcióit a tömegek számára – nevezzük nevén, propagandafilm tehát, amihez mindenki egydolláros fizetésért adta a nevét. Az ilyen cuccok szerintem kimondva-kimondatlanul különleges elbírálás alá esnek: jónak kell lenniük, ugyanakkor senki nem veti igazán szemükre, ha nem jók. No már most A mák virága…, hát… semmi esetre sem rossz, de messze van a jótól is.

Az alapfelállás jó! Ian Fleming szállította a sztorit (ez manapság ugye jó előjel, de tartsuk azért észben, hogy a Bond-történetek sem okvetlen a cselekmény miatt váltak klasszissá az idők során), Terence Young rendezett (ez már egyértelműen plusz pont), és bár a kvázi főszerepet E.G. Marshallra és Trevor Howardra osztották, a mellékes karaktereket szétszórták a korszak néhány hatalmas sztárja között, akiket ugye nem is lehetett nagyon nehéz rátukmálni a szereplésre. Így kapott az egyébként a feltűnés sorrendjében felvezetett stáblistán kiemelt helyet a különben csak epizodista Brynner és Sharif, és így veszett rajta el Anthony Quayle, Eli Wallach, Marcello Mastroiani, Stephen Boyd, és hadd ne soroljuk. Mondjuk ha valakire kvázi rossz értelemben égett rá ez a szerep, az Brynner, akit Hollywoodban szívesen alkalmaztak afféle egzotikus, keleti karakterek megformálására, és miközben vonásai a Dunától keletre tényleg megfeleltek bármilyen népcsoport sztereotipikus megjelenítéséhez, azért mai szemmel nézve bőven sértőnek tűnik a karrierjének ez a fajta kifutása.
De pontosan a színen tapasztalható tömegnyomor miatt istenigazából senkinek sincs elég ideje és megfelelő alkalma nagyot villantani, hacsak nem az egyetlen díjazottnak, Wallachnak, aki puszta jelenlétével nagyon ügyesen lopja a show-t a többiek elől. Az önmagát alapító Trini Lopez vélhetően a korabeli koncertjei legszebb, igaz, legrövidebb dokumentációját hagyta hátra a fellépésével, és a nagy nevekkel kapcsolatos gondolataink itt véget is érhetnek. Hiába a sztárparádé, ha az ő jelenlétük egyetlen értelme az, hogy minél több, minél jobban csengő név kerüljön fel a plakátra… illetve esetünkben a tévéprogramba.
A mozi a továbbiakban a korrektség szürkécske patakocskáján evezget – nincs benne semmi kirívóan jó vagy rossz. A történet kerek, van egy kis kémfilmes, egzotikusan veszélyes felhangja, egy kicsit szájbarágós kikerekedése, hogy mindenki számára világos legyen, mennyire rossz dolog a drog, meg egy általában véve teljesen élvezhető kriminalisztikai, akciódúsabb cselekménye. Tény azonban, hogy a dramaturgiát a megannyi már-már cameo összetöri és feldarabolja, szóval a néző teljes joggal érzi magát bajban, amikor eltöpreng, mire is figyeljen igazán: az olasz maffiózóra, vagy Wallach játékára, amíg még lehet abban a néhány percben.

Tisztességes, de jellegéből fakadóan sete-suta film A mák virága…, félek, manapság már nincs túl sok létjogosultsága, de szerencsére bántóan bénává sem válik. Van egy kis kuriózumértéke, talán ez tudja menteni a nagy összességét.