Kyoto Teramachi Sanjou no Holmes (2018–2018) 70% 10★

A kiotói Holmes, aki műkincsek után nyomoz. Nem volt rossz, de még jobb lett volna, ha értem a műkincsek jelentőségét, a japán történelemben, képzőművészetben elfoglalt helyüket. Egyiknek-másiknak utánanéztem, és úgy sokkal jelentőségteljesebb volt az epizód. Mindenesetre érdekes volt nagyon, és én élveztem, hogy műveltséget hordoz.

Volt egyszer egy író, kitalált egy jó ötletet, csak épp azt felejtte el, hogy ennyi nem elég egy jó alkotáshoz.
Mert a műkincses nyomozások ötlete tényleg remek, csak kár, hogy elvesztegették, mert a valóban nyomozós ügyek zömmel nem maguk a tárgyak körül forognak. Akad egy-két jó karakter is, Holmes uraság például egész összetett, hihető karakter, és ez áll pár mellékszereplőre is. Na de a párja… ennél a kiscsajnál bénább figurát nem is tudom, láttam-e már. Az egy dolog, hogy kamaszként csetlik-botlik, elvégre tényleg az. Oké. De ez nem magyaráza, miért van a tizenkét rész alatt összesen egyetlen(!) önálló megnyilvánulása. Ezen kívül kizárólag tőmondatokban válaszolgat a beszélgetések során, melyek legalább fele egyszavas visszakérdezés egy teljesen egyértelmű szituációban.
A másik, ami nagyon felhúzott, főleg a vége felé, az esetek lezárása. Az, hogy egyes érzelmi ügyeket diszkréten kezelnek, persze érthető. Ha egy tolvaj vagy hamisító lebukik, és végül is kudarcot vall a terve, tán akkor sem érdemes erőltetni a dolgot. De mikor már gyilkossági kísérletről vagy kis híján fizikai erőszakba forduló szexuális zaklatásról van szó, és senkinek a világon eszébe nem jut kihívni a rendőrséget, na az felhúz. Egyrészt mert nem reális így a XXI. században (remélem, még Kiotóban sem), másrészt mert ha valaki tényleg így gondolkodik, hogy csak mert előkelőek a szereplők, ezért megtartják „belső ügynek” az effélét, hát ezt a szintű arroganciát nem tudom tolerálni.
Szóval kultúra ide vagy oda, asszem nem vagyok kíváncsi a sorozat további „kincseire”.