1972. augusztus 22-én három férfi behatol egy New York-i bankba, de pár percesre tervezett „munkájuk” látványos túszdrámává fajul. Ráadásul a remélt zsákmányból sem lesz semmi: mindössze 1100 dollár van a trezorban. Az egyik bankrabló idejében meglép, a tapasztalatlan Sonny bent reked a… [tovább]
Kánikulai délután (1975) 95★
Képek 4
Szereposztás
Al Pacino | Sonny Wortzik |
---|---|
John Cazale | Sal |
Charles Durning | Eugene Moretti |
James Broderick | Sheldon |
Penelope Allen | Sylvia |
Sully Boyar | Mulvaney |
Carol Kane | Jenny |
Susan Peretz | Angie |
Chris Sarandon | Leona |
Lance Henriksen | Murphy |
Kedvencelte 12
Várólistára tette 78
Kiemelt értékelések
Annyiból 7 csillag, hogy rákerestem az „igazi” sztorira, és a találatok spoiler alapján a film csak 30%-ban fedi a valóságot.
Lumet viszont zseniálisan színezi össze a rendszert az elemeivel, fokról fokra. Például először megjelennek a bank előtt a Sonny-szimpatizánsok, akik csak addig szimpatizánsai a csávónak, amíg spoiler
Ciki, de elsőre csak karcolgatott, hogy honnan olyan ismerős Sal arca, és a tudáshoz rá kellett nyomnom John Cazale nevére, mert még a nevéből sem esett le, hogy ő volt Fredo. (Cazale egyébként nagyon fiatalon, 42 évesen halt meg tüdőrák miatt. Érdemes Cazale wikipédiás oldalát elolvasni, amiből megtudható, hogy mekkora odaadással volt mellette az akkori párja (Meryl Streep) és a filmes partnerei is, akivel éppen forgatott.)
Al Pacino az egyik nagy és kínos vakfoltom, mégsem fordult még elő, hogy csalódtam volna fiatalkori filmjeiben. A Kánikulai délután ráadásként a teljes ismeretlenség homályából lépett elém egy nagyon szépnek és igényesnek kinéző magyar Blu Ray kiadvány formájában, adtam hát neki egy esélyt, nagyon lelkes voltam vele kapcsolatban.
Optimizmusomat a film visszaigazolta, noha szigorúan cselekményében és annak ábrázolásában nem villantott nagyot. Van egy nagyon érdekes vígjátékszerű attitűdje, amire például a csomagolás hátoldalán lévő rövid leírás is rá akar játszani. Bankrablás ez olyasformán, ahogy azt filmnézőként nem nagyon tudnánk elképzelni, de ahogy a való életben az jó eséllyel zajlana még egy olyan kemény helyen is, mint a hetvenes évek New Yorkja. Hogy mást ne mondjuk, spoiler.
A spoilerség határán ingadozó Leon-szál itt az igazi nagy dobás, egy igazán megdöbbentő fordulat, amin ma már nem húzzuk fel a szemöldökünket (hacsak nem azon, hogy egy közel ötven éves filmben ilyesmivel találkozunk), de a film megjelenésének idejében megbotránkoztató, tabudöntögető, és az egész alaphelyzet miatt mégis bevállalható lehetett. Sokat segíthetett a történet korabeli „emészthetőségén”, hogy a homoszexuális főhős valójában antihős volt, abból is az a fajta, akinek semmi sem sikerül, és viselkedése alapján sem igényelte a néző vele történő azonosulását. Fájdalmas és tanulságos továbbá a tömeg – mint a korabeli amerikai film egyik legendás és állandó statisztája, sőt, mellékszereplője – rá adott reakciója: Sonny, az esetlen bankrabló először sztár lesz, a nagy ellenállás aktuális egydélutáni ikonja, majd köznevetség, közmegvetés, közutálat tárgya. Ilyen lehet az amerikai 15 perces hírnév, kiszipolyozza és minden érzelmi véglet mocskában alaposan megforgatja elszenvedőjét…
A filmet azonban végeredményben mégiscsak Pacino viszi a hátán, akinek a nagysága akkor mutatkozik meg igazán, ha odatesszük Sonny figuráját valamelyik másik korabeli Pacino-karakter mellé. A magyar szinkronszínészek látványosan küzdöttek is azzal, hogy reprodukálják a homoszexuális Sonny hanghordozását: a Blu Rayre nyomott változatban szerintem a régi, még vágott filmre készült szinkront egészíti ki egy új hangsáv, Pacino hangja pedig néha mondatról mondatra megváltozik, ami természetesen zavaró, ugyanakkor érdekes is, mert a különböző próbálkozások egészen másféle árnyalatot adnak a figurának.
A Kánikulai délután okos és intelligens film, kedvelhető, felvillant egy végtelenül toleráns humanista élt, és korát meghazudtolva sokkal természetesebb formában értekezik a homoszexualitásról, mint egyes modern darabok. Ezzel együtt szerintem nem villant elég katarzist ahhoz, hogy a legfontosabb klasszikusok közé kerülhessen. Pacino híveinek viszont így is kötelező darab!
Al Pacino zseniális volt mint mindig az, hogy nem ő kapta az oscart ebben az évben nem az ő hibája.
Mindig is szerettem a bankrablós filmeket.. és most hogy ezt láttam, ez lett a kedvencem. Egyetlen negatívum, hogy ezt másfél órába is meglehetett volna csinálni, két óra helyett, ezt leszámítva remek alkotás. Al Pacino pedig kiváló színész.
Alkalomhoz illő film – rohadt meleg van ma is…
Amúgy nem volt rossz; amikor megtudtam, hogy Al Pacino és John Cazale játszik benne, tudtam, hogy meg kell néznem. Nem is okozott csalódást (ez a két színész semmi esetre sem), csak szerintem túl hosszú volt, és bármennyire szégyellem is, időnként azon kaptam magam, hogy nem a filmre figyelek. Sok volt az üresjárat.
Egyébként tetszett a merészsége; akkoriban egy ilyen témájú filmet bemutatni… Nem semmi, még ha igaz történeten alapul is (még ha állítólag sok is az eltérés).
John Cazale karakterénél az zavart, hogy kissé infantilisnak hatott a karakter; mint utóbb megtudtam, a valódi Sal a rabláskor mindössze 18 éves volt – azért ez sok mindent megmagyarázott; csak, ami egy 18 évesnél a korból jövőnek és természetesnek hat, addig az egy felnőtt, harmincas férfinál már inkább kellemetlennek és kínosnak spoiler
A kedvenc jelenetem egyébként az volt, amikor Sonny és Leon telefonon beszélgetnek.
Mindent összevetve tetszett, Al Pacino és John Cazale is fantasztikus volt spoiler
Népszerű idézetek
Sylvia: Maga nem dohányzik?
Sal: Nem.
Sylvia: Miért nem?
Sal: Mert félek a ráktól.
Sylvia: Na add azt a cigarettát!
Sal: Felőlem rágyújthat. De azért jobban is vigyázhatna a testére.
Sylvia: A testemre? Ugyan miért?
Sal: Mert a test az Úr temploma.
Sonny: Én meg azt szeretném, ha valaki kinyír, azért nyírjon ki, mert utál, nem azért, mert ez a dolga…