Kairo (2001) 77% 23★

Nehéz film, nehéz róla írni. Az a horror, ami a belsőre hat. Nincsenek benne hirtelen a semmiből eléd ugró alakok, minden amit látok ott is marad, nézed nézed és mégis működik, mert közben megsejted miről is van szó, a végtelen betonként ránk nehezedő magányról. Hihetetlen számomra hogy már 2001-ben ennyire előre tudta vetíteni hogy a technika fejlődése az internet mennyire magányossá tud tenni, az emberek a virtuális világban lassan átalakulnak, szellemekké válnak és eltűnnek. Ráadásul szabad akaratukból. spoiler Egész végig azt éreztem hogy nem értem pontosan mi miért történik, de amint a lényeg megvolt már nem is igazán érdekelt, mert teljesen átadtam magam ennek a belső magánynak. Nagyon jót tesz ennek a lélektani drámának a japánokra jellemző látszólagos érzelmi fagyosság, talán ezért is hatnak annyira jól a japán filmek, sokat bíz a képzeletre, okoz egyfajta szorongást. 9csillag ugyan mert pici hiányérzetem maradt (talán túlságosan hozzászoktam az amcsi félelemkeltéshez), de abszolút megy a kedvencek közé.
Ui: a hangok zseniálisak, változatosak, és nagyon erősen hatnak.

Végre egy jó horror.

Vagyis nem horrornak mondanám, inkább egy borzasztóan nyomasztó, mintsem paráztató filozofálás az internet és általában a technika negatív hatásairól, meg még külön a facebookról. (Igen, 2001-ben ezek a japánok már tudtak róla.) Szellemek spoiler

Egyszerre nosztalgikus látni hogyan is nézett ki 20 éve a windows, egy böngésző, az „internetbe beszállás”. Másrészt viszont nincs ebben semmi múltidéző, párhuzamba állítani a felhasználókat a képernyő mögött élő szellemekkel nagyon is ismerős. Mint egy Black Mirror epizód 10 évvel a BM előtt, csak kevésbé szájbarágósan tálalva. Illetve – amiben szerintem a japánok nagyon erősek – képes meglátni és megmutatni a harmóniát, a nyugalmat, a megbékélést is a „járványban”.

Vajon ebből mit csináltak Amerikában? Sajnos el tudom képzelni.
Nekem ez a film nagyon tetszett: a szokásos japán horrort kapjuk abból a szempontból, hogy nincs minden agyonmagyarázva, sőt, hatalmas hiátusok vannak a miérteknél és a hogyanoknál, konkrétan nézőként épp annyira nem tudunk semmit, mint a szereplők. (Illetve gyanús, hogy még a szereplők is többet tudnak nálunk, mert ők látnak dolgokat, amiket nekünk nem mutat meg a rendező.) A sztori épp annyira szakadozott és darabos, mint azok a filmfelvételek, amiket a filmben a monitorokon látunk.
Nagyon el lehet mélyülni a filmben, ha akarom, akár egzisztencialista filozófiai alapokon is elemezhetném a dolgot, de egyezzünk meg csak annyiban, hogy szerintem ez a film a magányról, a társadalomban való elidegenedésről, és az ez elől való menekülésről szól. Az ember társas lény, nem létezhet magányosan, úgy tűnik, egyik dimenzióban sem…
Technikailag is nagyon érdekes a film ahogy a „kép a képben” lehetőségeivel játszik: az operatőr megint Jun'ichirô Hayashi (Kör, Sötét víz, stb.), és ott van a zene meg azok a borzalmas hangeffektek… nagyon hatásos minden szinten.
Tíz csillag.

Ez kemény menet volt. Valamiféle horror-thriller-dráma-posztapokaliktikus művészfilm. Nehéz darab a hosszával a hosszú felvezetésével, megfoghatatlanságával és távol keleti filmes nyelvvel. Lassan áll össze a film és a cselekmény; majd egyértelművé válik a film valós mondanivalója is spoiler. A szellemek feltűnése a monitorokon ill azokon kívül technikailag sztem zseni, manapság is erős hatású.
Nem egy könnyed kikapcsolódás, de ínyencségnek, kitekintésnek jó választás.

Az ijesztő jelenetek meg a „kép a képben” menő volt.
Egyébként nézzétek meg a Lain-t, mert abban minden megvan, ami a Kairo-ban.
Csak mellette még ezer másik dolog is. (és ezerszer jobb minden tekintetben)