A Káin gyermekei című dokumentumfilm Monory Mész András 1985-ben Magyarországon készült Bebukottak című dokumentumfilmjének gyilkosságért elítélt fiatalkorú főszereplőinek felkutatására és megszólaltatására vállalkozik. E vállalkozás kiindulópontja az olthatatlan kíváncsiság – mi lesz a… [tovább]
Kedvencelte 2
Várólistára tette 34
Kiemelt értékelések
Maga a dokumentumfilm jó. Például azért jó, mert egy nagyon kellemetlen témával szembesít, és nem hagy meg abban a „boldog” tudatállapotban, hogy minden fekete vagy fehér; de nem is rág a szádba szirupos életbölcsességeket. Én például a film egész ideje alatt szinte vitatkoztam önmagammal, és a végére mégsem tudtam megbocsátani, vagy teljesen elítélni őket… Keményen megdolgoztat a film. És tudja is magáról, hogy megdolgoztat, ezért rá is játszik hangsúlyos jelenetekkel spoiler. Izgalmas volt figyelni a férfiak tekintetét… Hogy például, míg fiatalkorában nem tudott egyenesen a kamerába nézni, állandóan félrenézett, idősebb korára már állta a kérdező és a kamera tekintetét, viszont felvett egy olyan tikket, hogy mindig kétszer pislog… És ezekre a sajátosságokra is szépen figyel a film.
Aztán, gondolom, nem véletlen, hogy ez a három személy lett kiválasztva… Végig Oidipusz királyra kellett gondolnom (hiába, az ókori görögök már szinte mindent tudtak az emberi természetről). Apagyilkosság. Ha úgy vesszük, mindhárom esetben. Ráadásul – főleg a harmadik férfinál, – érdekes kapcsolat az anyával… Freudnek és Dosztojevszkijnek is biztos nagyon tetszett volna! Én meg még át kell magam rágjam rajta néhányszor, hogy a bennem keltett ellentétes érzelmek/gondolatok/érzések szülte feszültséget valahogy kiegyenlítsem.
Az elődfilm (Monory-Mész András, Bebukottak, 1985) végő sejtését-gondolatát folytatja, pontosabban igazolja Gerő Marcell, miszerint a tököli börtön fiatalkorú gyilkosaiból – akik szabadulásukkor még mindig fiatalnak számítottak – nem válhat nemhogy a társadalomba integrálódott ún. polgár, de még egy szegénységben tengődő csóró figura sem, hanem egész életüket a legszélső perifériára szorulva, a legnagyobb nyomorban, hajléktalanságban, ha éppen nem a börtönben vagy a pszichiátrián kénytelenek leélni.
Nem követi azonban az előd objektív, jó értelemben véve szegényes megoldásait: láthatóan saját koncepciót valósít meg és markáns saját véleményt formál. Hosszú, művészien beállított vágóképeket-képsorozatokat, tartalom nélküli illusztrációkat látunk a szereplők életéből (apró emberforma sétál végig a képernyő havas táján, gyerekek szaladgálnak egy lerobbant tanyán, hátizsákos férfi baktat városi utcákon és így tovább), ezek a játékidőnek – érzésre – szinte nagyobb részét teszik ki, mint az interjús jelenetek. Meglehet, a művészi megvalósítás épp kontrasztálni próbál a tartalommal, engem mégis fárasztottak ezek a hosszú, és mondjuk ki: unalmas és szépelgő betétek, és valahogy az az érzésem támadt, hogy borzasztóan szeretne hatást gyakorolni ez a film.
Több jelenetet megrendezettnek, túlrendezettnek, művinek éreztem, ami tovább rontott a dolgon. Csak egy példa: a hajléktalansorban élő fickó meglátogatja a szintén hajléktalanként egy elhagyott vasúti kocsiban szállásra lelő barátját. A férfi fölkapaszkodik a jól ismert, régi típusú vaslépcsőn a vonatkocsira, a kamera alulról veszi. Vágás. A férfi a belső kocsiajtóban áll (tehát ugyanott, ahová a vágás előtt épp fellépett), de a kamerá már közvetlenül a válla mögül veszi. Ez egy játékfilmnél nem zavaró, de ott, ahol a valóság tetten érésére törekszünk, zavarónak, sőt hiteltelenítőnek érzem – sokkal természetesebb lett volna egyszerűen utánamenni a kamerával, akár annak árán is, ha ahhoz egy kompaktabb kamera kell, vagy rosszabb hangot kapunk. Ráadásul az elkövetkező párbeszédből is mintha az derülne ki, hogy az érkező fickónak halvány fogalma sincs, miért kereste fel a másikat, mintha csak a rendező kitalálta volna, hogy ez a helyzet jól mutatna a filmen.
Számomra mindez hitelét vesztetté teszi a látottakat, és az is irritál, hogy talán töredékét kapjuk csak meg a szereplők megnyilatkozásainak (hová lett a játékidő?), ezek is olyasmiről szólnak, amit már úgyis tudunk, sejtünk vagy érzünk magunktól is. Hol a többi? Ennek ellenére nem tartom rossznak a filmet, és fontosnak tekintem, hogy képes volt a mozikba és filmfesztiválokra eljutni ezzel a témával. Persze, hasznára valószínűleg nem annak a művészmozi-közönségnek válik, akik a vásznon láthatták. Mert a Káin gyermekei érzésem szerint már nem ezekre az egykori fiatal srácokra, hanem a következő és azt követő generációkra (nem véletlen, hogy a mezítláb futkosó, aszfaltmunkásokat megszégyenítőn cifraszájú kiskölykökön sokat időzik a kamera), és az ő hasonlóan megpecsételt sorsukra figyel. (Vagy legalábbis utal.)
Messze nem éri el azt a hatást, amit a korábbi film. Pont azért, mert hatásvadász, az érzelmeimre hajt. Összezavart a rendező, érzelgős, hosszú snitteket mutat ezekről az emberekről, sajnáltatja őket, és valóban sajnálatra méltóak, de hogy miért, az ebből a filmből csak felsejlik, odáig már nem ás le a riporter. Miközben kiderül, hogy a börtönből kijőve sem vett fordulatot az életük, bűnözők maradtak, többször is elbuktak.
Emellett sokszor zavaros is a film, néha nem tudni, ki van a képernyőn, vagy ha felsejlik egy történet a makogásból, az nincs feltárva, gondoljon mindenki, amit akar.
Talán nem kellett volna egy nap alatt végigpörgetnem mindkettőt, talán pont így volt jó, nem tudom… Rémesen érzem magam. A dokumentumfilm utolsó fél percében hallható zene újra- és újrajátssza magát a fejemben. Az apa és fiú kapcsolata (az apa itt egyben egy apagyilkos is) érintett meg a leginkább, az a görcsös kapaszkodni vágyás a gyerek részéről, hogy mások előtt védte is az apját, pedig látszott rajta, kezdi már érteni, mennyire rossz ember, mégis az apukája, sőt, olyan érzésem volt, az apucikája (giccs nélkül), egyszerűen a borszag és mosdatlanság ellenére is bújt hozzá, részese akart lenni minden tevékenységének, stb. Egyetlen csillagot vonok le, mert időnként azt éreztem, nem abszolút tiszta dokumentumfilmet látok, a Bebukottak őszinte naturalista megközelítése helyett itt éreztem, talán egyszer-kétszer elhangzottak instrukciók, mit kéne csinálni, mit vennének fel. Ez elvett nekem az élményből, pedig a történetek… ha azt mondom, hibátlanok, olyan könyörtelennek hangzik. Mindenesetre hatásosak.
Sajnos csak részletekbe tudtam végig nézni, mert többször elaludtam, de ez nem a film hanem az én hibám. Na mindegy, ennek ellenére abszolút élvezhető volt, már amennyire egy ilyen film az lehet.. Szerintem átfogó képet kapunk a szereplőkről, hogy hogyan alakult az életük a Bebukottak c. film után. Elég nyomasztó alkotás különben, de ez inkább az előnyére válik mint hátrányára.