„A Bebukottak klasszikus riportfilm, az a fajta kérdve kifejtő mű, mely a tények halmozásából meríti erejét, abból, hogy a riportalanyok beszélnek – némelyik kéretlenül is, másik csak a nógatásnak engedve –, s jól vagy rosszul, de értékelik helyzetüket. A fiatalkorúak tököli börtönében vagyunk,… [tovább]
Kedvencelte 1
Várólistára tette 44
Kiemelt értékelések
woolfe
Úgy látszik, ma nyomasztani szeretném magam, de nem baj. Megrázó dokumentumfilm. Itt aztán nincs semmi előre lebeszélve, megrendezve, a vágás távol tartja magát mindennemű manipulációtól. Az interjúk közben vannak fél-fél pillanatok, amikor az interjúalanyok szemében megjelenik maga a tragikum, pl. az egyik fiú vígan mesélni kezdi, mi mindent nyelt le, hogy átkerüljön a kórházba (borotvapenge, drót "fenyőfa"), hányszor próbált öngyilkos lenni, majd levonja azt a konklúziót, hogy de végül is mindegy, ha szétosztanának itt fegyvert, a fele társaság megölné magát, de így nehezebb, meg amikor a halállal szembesülnek, inkább visszalépnek, mert mégis… És jön pár másodperc hallgatás, távolba meredés. Egyszerűen belém égett. Mindenesetre tanulságos nagyon, mindjárt rá is vetem magam a Káin gyermekeire.
annagramma
Döbbenetesen szuggesztív, képernyőre tapasztó riportfilm a tököli börtön egy körletének néhány fiatalkorú elítéltjével, akik 14-16 évesen elkövetett gyilkosságukért kerültek évtized körüli időre a rácsok mögé. A film precíz objektivitással, pusztán az elítéltek szájából elhangzó mondatokkal rajzol (az interjúkérdéseket is csak a válaszok implikátumaiként értjük meg, ahol egyáltalán szükséges), párhuzamos vágásokban megtudjuk a gyilkosságok történeteit (volt, aki a nevelőjét, volt, aki egy esetleges járókelőt ölt meg, az egyik srác a saját apját, akinek az ágyneműtartóba rejtett, de inkább szimplán eltett holtteste fölött két napig ittak és buliztak) – a történtekről meglepő tömörséggel és tényszerűséggel beszélnek mind –, elmesélik börténhétköznapjaikat, az őrök és rabok közti viszonyt, hogy hogyan “falcolnak be”, vagyis kísérleteznek az öngyilkossággal, és az intézményben uralkodó hierarchiát, amely egyetlen szervezőelvre, az erőszakra épül. Az interjúrészletek között megrázó, de részvétlenségükből fakadóan hiteles “vágóképek” és jelenetek arról, amikor újonc kerül a körletbe, vagy valamelyik “köcsögön” végigmennek a “menők”. A rendező nem törekszik (a későbbi évtizedek fércdokumentumműsorainak rossz szokásával ellentétben) a néző érzelmi manipulálására, ettől olyan hátborzongatóan hiteles, amit látunk.
Amiről, persze, valójában szó van, túl az egyedi történeteken, illetve azok által kirajzolva, egy olyan társadalmi réteg, amely nem magától “bukik be”, hanem eleve letaszított (aki nem intézetből jött, azt is jóformán az utca, szerencsésebb esetben a nagymama nevelgette és így tovább), kivetett, az integrálódásra ugyan vágyó, de azt elérni képtelen, és egész életében (mint azt láthatjuk a folytatásnak szánt, 2014-es Káin gyermekeiben) a börtönből ki-be járásra predesztinált. A film mindemellett nem boncolgat társadalmi felelősséget, még csak nem is szembesíteni kíván, egyszerűen megmutat. Hogy ilyen is van. Hogy ez te is lehetnél: az arcos Portik Tamástól, akit később az Aranykéz utcai robbantással és sok egyébbel hoztak kapcsolatba a szinte nevenincs Zsoltig, aki rendkívül érzékeny és intelligens kijelentésekkel él, s ebből fakadóan végig is szipogja az egész interjút. Ő jól látja saját helyzetét, és már ekkor, kamaszként tudja, amit mi a film alapján csak megsejtünk: hogy csak idevezető út van, és az erre lejt.
Hasonló témában ajánlom még Dobray György 88-as és 90-es K és K2 című dokumentumfilmjeit, amelyek hasonló módon nyúlnak a prostituáltak kérdéséhez.
fayakezdet
Érdekes volt.. bármennyire is elítélendő amiket elkövettek a riportalanyok mégis le a kalappal, hogy vállalták az arcukat és teljesen őszintén beszéltek a múltjukról. Ha jól láttam van folytatása is, a Káin gyermekei, ami harminc évvel ez a film után készült.
