Isten hozott Dongmakgolban! (2005) 85% 6★

Évek óta itt hevert kiírva ez a film. Most véletlenül találkoztunk. S fogunk is még találkozni.

Háborús film,de nem egészen az. Háború ellenes film, de nem egészen az. Vígjáték, komédia, de nem egészen az. Tragédia, de nem egészen az. Márquez-i mágikus realizmus, de nem egészen az. Sok minden, de nem egészen az. S végül az embernek nincsen mégsincsen semmi hinyérzete, s miközben dühöng, a lelke mégis simogatva van, hogy bármilyen szar ez a világ, vannak még csodák, s voltaképpen a legnagyobb csoda forrása maga az ember, ha megért, ha megnyílik, ha szeretni kezd. De ne ijedjen el senki, nincsen túlcukrozott gejlség, nevetés van, groteszk van, komédiázás van, vér van, harc van. S úgy van csoda.

Az alapszituáció ott van a leírásban: a két Korea harcol egymás ellen, az amcsik persze ott vannak, viszik a demokráciájukat (vagyis ölik akit csak tudnak), és a három fél képviselői összefutnak egy kis hegyi faluban. A falu lakói teljesen ártatlanok a külvilág minden dolgát illetőn, mintegy szentek gyülekezete. Mindenki szeret mindenkit, mindenki megbocsátó, mindenki megértő, de mondom, nem csurog a gejlség. Ide csöppennek a háborúzó felek, s bizony rácsodálkoznak a falura, a lakóira, és maguk sem veszik észre, de lassan egyre inkább otthon érzik magukat a faluban, és nyílnak meg egymás felé. De a külvilág utoléri őket is, a falut is.

A film üzenete voltaképpen pofon egyszerű: francba az eszmékkel, a politikával, a háborúskodással, a harccal: élni kell, együtt, egymásért. Laposnak hangzik. De képben koreaiul megfogalmazva mulatságos, kedves, izgalmas, szép és szórakoztató. A szereplők ráadásul egyáltalán nem egysíkúak, nem sematikusak, nem fekete-fehérek, és a rendező nem édibédizik velük sem jellemükben, sem sorsukban.

A vicc az, hogy a film vége tragikus ugyan, meg heroikus, de az a mosoly ott az arcukon, na, az feloldja a borzalmat.

Nem ragozom, feleim, nézzétek, vegyétek, vigyétek! Pompás!