Peter és Chloe New Yorkban élő friss házasok, akik nászútjukat egy Antarktiszra tartó kutatóhajón töltik. Alig indulnak el, Chloe máris úgy érzi, férje elárulta: inkább gyűjt anyagot a velük utazó bálnabiológusról szóló cikkéhez, mint vele van. Átköltözik hát egy másik kabinba és feszegetni… [tovább]
Várólistára tette 3
Kiemelt értékelések
Emerson
Cselekményleírást és nyomokban spoilert tartalmazhat, de szerintem ezt úgysem nézi meg senki, így kendőzetlenül itt az igazság:
Ez az egész film egy nagy blabla volt. Akárhányszor jött egy párbeszéd (legyen szó akármiről: munkáról, párkapcsolatról, kötetlen csevegésről), felerősödött a zene és mintha leplezni akarták volna a forgatókönyvíró fantáziátlanságát átment blablába az egész. Rohadt idegesítő volt! De ez csak az egyik probléma volt.
Negyed óra elteltével már öklendeztem a nyáladzástól. Konstans ment valami nyivákolós aláfestőzene miközben frissen házasodott főhőseink dörgölőztek egymáshoz és az emeletes ágy tetején hemperegtek. Tipikus buborékpárocska, akik tündibündik, gyönyörűek, nyalják-falják egymást, csak épp belülről üresek. Vártam is, mikor pukkan ki a lufi. A film 20. percében már valami Titanic-szerű katasztrófáért könyörögtem csak hogy legyen valami tényleges dráma. Mert hogy lett ám, csak másfajta. Párocskánk női tagja ugyanis elkezdett unatkozni a hajón, mivel férjecskéje állandóan a bálnákat hallgatta, meg a vén professzort aki miatt az egész hajótúra megszerveződött. (külön érdekesség, hogy a proft Roger Payne alakította. Persze ez nem sokat mond, de ráguglizva nagy biológus koponya).
A bekövetkező krach után már nem volt emeletes ágy tetejére mászás. De még alul sem találkoztak ifjú házasaink. Durci van. Aztán hát ott van a kapitány, aki szintén nem egy átlag köpcös kivénhedt tengerész, hanemhátna. spoiler
A nyivákolós aláfestőzene átment depressziós hegedűszólóba. Szenvedjen a néző is. 45 perc elteltével mufurc csaj kicsit görcsösen rátapadt kapitányunkra, aki úgy sétálgatott fel-alá, mintha nem az volna a feladata, hogy egy hajót irányítson. A közös dugicigizések után szintet léptek és már teát is szürcsölgettek, a fájdalmas hegedűzésből pedig tinglitangli zongorázás lett. Mindeközben én egyre jobban szenvedtem. Nem úgy, mint drámakirálynőnk, aki az 50. percben egy szál köntösben bekopogtatott kapitányunkhoz. Hm, mennyivel érdekesebb lett volna a sztori, ha a Transzszibéria Expresszel utaznak :-)
Aztán végre jött a… nem, nem jéghegy, csak egy kis vihar. Mert ahogy dúlnak az érzelmek főhőseinkben, az időjárás hozzájuk idomul. Nyilvánvaló. Csaj kidobta a taccsot, persze nem a klotyóba ment hányni, hanem ki a fedélzetre. Reménykedtem, hogy áthajolva a korláton beleesik a jeges vízbe. Rohant is a férj. De nem átdobni a korláton, hanem a haját fogni. Szóval a világbéke újra beköszöntött. WTF?! Az én fejemet is foghatta volna valaki, mert kezdtem a falba verni.
A végén még volt valami jéghegy leszakadás, de ekkor már csak legyintettem, nem lesz itt Titanic II.
Majd hirtelen csak úgy valamelyik zeneszám közben vége lett a filmnek. Jött a felirat: „for my wife”. Első és utolsó filmes író-rendezőnk mondotta. Sajnálom szegény asszonyt, hogy a férjétől egy ilyen pocsék filmet kapott ajándékba.
És akkor jöjjenek a csillagok:
Egy jár a pingvinekért, egy a fókákért, egy a hajóért, mert szeretem a nagy monstrumokat. Tulajdonképpen a táj is elképesztően gyönyörű volt, néha kifejezetten természetfilm feelingje volt az egésznek, de ezért nem jár plusz pont, mert ha azt akarok nézni, akkor nyilván azt nézek. spoiler
