Hé barátom, itt van Sabata! (Sabata 1.) (1969) 66% 11★

Bár rengeteget hallottam róluk, a Sabata univerzum filmjei különösebben mély benyomást nem tettek rám, maximum már csak akkor, amikor sejteni véltem, hogy a spagettiwestern jóval gazdagabb és sokszínűbb műfaj, mint azt néhány Leone és Spencer-Hill film alapján gondolná az ember. Esetében a legegyértelműbb vonzerő Lee Van Cleef, aki egész lényében maga a western esszencia, egy bámulatosan emlékezetes kétarcú hős, aki pokolian veszélyes ellenfélként és győzhetetlen protagonistaként is hiteles, kedvelhető, lebilincselő. Ami azt illeti, a Sabatát is nagyrészt ő menti meg…

Szörnyen kellemetlen mellékízt ad ennek a filmnek, hogy a négy főhősből három, illetve a főgonosz is lehetetlenül groteszk, sokszor ripacs módon megformált, abszolút hiteltelen figura. Bendzsót nézni már-már maga a szekunder szégyen, egy túlkoros hippi a vadnyugaton, akkora arccal és magabiztossággal megverve, amekkorát még a tőle húsz évvel fiatalabb, háromszor energikusabb és négyszer jobb színészi képességekkel megáldott legények sem tudnának megcsinálni a kamera előtt. Carrincha és az ő légtornász mediterrán-indián haverja totálisan valószerűtlen, el sem tudjuk képzelni, mi hozta őket össze, hol kezdődött, hova tart a közös történetük, illetve hogy pontosan mi is láncolja őket ilyen szorosan Sabatához, de a legnagyobb csapás mégiscsak Stengel. Mint egy közepesen perverz angol arisztokrata és az aranypisztolyos férfi szerelemgyermeke, aki úgy tolja túl az elementáris gőgös gonoszságot, hogy az végül paródiába is fullad.
Ez a társaság azért valamennyire egymásra talál a film során, de tény és való, a köztük mozgó Van Cleef kicsit olyan, mint amikor a testitanár beszáll az elsősök focimeccsébe és komolyan is veszi azt.
Ám mindennek ellenére a film hatásmechanizmusa működik: érezzük, ez azért bőven tétnélküli meccs már ott a hatvanas évek legvégén, de mint viszonylag feszes, mégis bővebb lére engedett, a műfaj és általában véve a szórakoztató filmek kliséiből gazdagon merítő mozi működik. Ügyesen filmezték, korrekt a rendezése, jól adagolja a feszültséget – mint tanulmány a spagettiwesternről a valaha volt egyik legnagyobb amerikai vendégsztár prezentációjában, egyáltalán nem kellemetlen. A fent említett tényezők miatt nem is igazán jó, de inkább úgy fogalmaznék, hogy egy átgondoltabban összeállított szereplőgárda nagyon sokat menthetne rajta.

Azt hiszem, a Sabata egyetlen problémája az, hogy nagyon látványosan más idők gyermeke. Több részletében sem tudja felmutatni azt az időtállóságot, amit számos korabeli western igen, így bár jól szórakoztam rajta, egy pontot végül levontam a végső elszámolásnál.