Halál a Himaláján (1997) 76% 7★

A hegymászással kapcsolatos, viszonylag gyakran előkerülő és egyébként rendkívül érdekes erkölcsi, sportetika diskurzusok remekül megalapoznak ennek a filmnek, de ezekben elmerülni most nem akarok. Maximum talán addig az állásfoglalásig, hogy hasonlóan az emberi űrutazáshoz, mélytengeri merüléshez, az emberiség kollektív határainak tágítása olyan romantikus célkitűzés, amit teljes mértékben derékba törni, elítélni és feleslegesnek nyilvánítani nem szabad – egész egyszerűen emberi létünk értelme kérdőjeleződik meg, ha ezeket az extrém teljesítményeket elkezdjük ignorálni, helyteleníteni, lenézni. Árnyalja persze a képet sok olyan kérdés, ami ebben a műben is felvillan (pl. hogy saját felelősség ide vagy oda, nem éppen a fentiek megcsúfolása-e üzleti alapon olyan embereket felrángatni a csúcsra, akik a szükséges anyagi hátteret nem számítva semmilyen képességgel nem rendelkeznek ennek önálló kivitelezéséhez?).

Ez a bizonyos katasztrofális 1996-os himalájai esztendő könyves formában többször feldolgozásra került már, de néhány évvel ezelőtt az Everest képében megkapta a második mozis adaptációját is. Nagyon halvány emlékek élnek bennem arról a filmről, de biztos vagyok benne, hogy nem tetszett – nincs ugyanis rosszabb a CGI által elmaszatolt fehérségnél…
Vele szemben a Halál a Himaláján egyből felvillantja nekünk legérdekesebb vetületét: tévéfilm létére ezt a filmet mintha tényleg egy hegycsúcson forgatták volna le, még a műfajra jellemző „kis stilisztikai semmilyenség” mellett is bír egy lenyűgözően reális hangulattal. Itt bizony a hegy teljes jogú főszereplő, a bemutatott események pedig elég reálisnak tűnnek ahhoz, hogy ne legyenek kétségeink a látvány hitelessége felől.
Hogy mi mást ajánl a film? Sajnos nem sokat. Visszatérő kritikai pont vele szemben a színészi játék milyensége, vagy inkább semmilyensége. Bár ebben látok rációt, nem vagyok teljesen biztos abban, hogy egy csapat hegyen felfelé mászó embert, akiket maximum a kabátok színéről és a szinkronhangjaikról tudunk megkülönböztetni, lehetséges-e egyáltalán mélyebben, valódi karakterekként ábrázolni. Egyébként azt azért szögezzük le, hogy amit a színészek nyújtanak a produkció során, az szigorúan és tárgyilagosan elég.
A rendezés és a fényképezés legnagyobb erénye valószínűleg a látvány, ami önmagáért beszél. Trükkfelvételek nélkül szép, lenyűgöző és ijesztő a művük. Mivel frissen, alig egy évvel az események után mutatják be a tragédiát, nem nagyon foglalkoznak az eseményben rejlő ellentmondások feltárásával, ami egy-egy valós személy részéről valóban lehet sérelmes. De ez a műfaj már csak ilyen.
A zenei szekció meglepően jó munkát végzett, egy-egy témára felkaptam azért a fejem.

Tisztességes, mutatós, élvezetes hegymászós film. A hegymászás valódi természete iránt érdeklőd számára valószínűleg jobb találat lesz, mint mondjuk az Everest.

El lehetett volna kerülni a tragédiát? Talán. Talán ha nem lesz egészből üzleti fogás. Ha nem visznek fel a hegyre hozzá nem értő, minden téren felkészületlen embereket. Akik nemcsak a saját, de mindenki más életét veszélyeztetik. Szörnyű a tragédia, ami ott történt. Igen, az. De ilyenkor érzem azt, hogy a természet kicsi porszemei vagyunk, és visszaveszi azt, ami jár neki.