Gyémántvadászok (1968) 70% 1★

Teljesen véletlenül, egy magyar keresztségben szintén Gyémántvadászok címet viselő, ugyancsak 1968-as mozira vadászva akadtam bele ebbe a tengeri kalandba – nem bántam meg, bár ez a film nagyon feltűnően saját kora gyermeke, és ezzel sok mindent egyből el is mondtunk róla…

A sztori veszedelmesen jó. Pokolian klisés, mondhatni, a modern kincskereső kalandok összes létező sablonja benne van, de attól még működik és simán el is viszi a hátán a teljes cselekményt. A kivitelezés úgymond klasszikusan angolos: szép a fényképezés, harapható a napfényes földközi-tengeri/afrikai forróság és szárazság, gyönyörűek a makettekkel rögzített jelenetek – az egész cuccnak stílusa, markáns arculata van, ami az idő múlásával nem kevés patinát is magára szedett. Remekül válogatták ki a színészeket is, Richard Johnson például kimondottan meggyőző, sőt, én ezek után simán fogok is még nézni tőle filmeket. Jeremy Kempet sem lehet egykönnyen elfelejteni, veszedelmesen jellegzetes, érdekes jelenség, főleg ebben a relatíve fiatalabb formájában.
A mozi igazi értéke és vonzereje tehát nem egy-egy kiemelkedő összetevője, hanem általában véve a tipikussága. Amikor izgalmas, veszélyes kalandfilmekre vágyunk múltba temetett titkokkal, veszélyes helyekkel, hétpróbás tengeri medvékkel és belső feszültségekkel, akkor pontosan ilyen filmeket akarunk látni – pontosabban a Gyémántvadászok a lexikoni illusztrációja annak, milyen is egy efféle film. Nincs olyan összetevője, amibe bele tudnék kötni, és külön süvegelendőnek tartom a praktikus megvalósítását. Ez az a film, amit tizenévesen rongyosra tudtam volna nézni, és felnőtt fejjel is nagyon szívesen nosztalgiáznék vele bármikor.
Nem lehet azonban utolsó szempont az sem, hogy a fent leírtak egyben körül is határolják a mozit. Egy izgalmas kalandnál több egyértelműen nincs benne, és aki allergiás a modern sztenderdeknek már nem okvetlen megfelelő látványra, nem találja vonzónak a makettekkel felvett jeleneteket, ezeket a tetőtől talpig régimódi angol figurákat, annak ez a film unalmas és nevetséges lesz inkább – ennek fényében nem is nagyon ajánlom azoknak, akik nem ismerik vagy jobb esetben szeretik a hatvanas-hetvenes évek filmtermését.

Egyszer már emlegettem, hogy a leginkább szeretetre méltó mozik a hetesek szoktak lenni – a kicsit tökéletlen, de a saját maguk korlátozott célkitűzéseinek maximálisan megfelelő alkotások. Ilyen darab a Gyémántvadászok is.