Főszerepben (2022–) 100% 1★

– […] Felmentem, hogy megjöttem, és az én uram ott ült az ágyban, könyv a kezében, és élete első szemüvege az orrán. Hát én úgy éreztem, hogy a sarkamtól a fejemig meggyúltam. Szóval az valami olyan gyönyörűséges volt.
– Az első szemüveg a férjem orrán? Azonnal ruha le, és bele a könyvbe, vagy hogy?
– Hát a többiről már nem mesélek.

– […] Egy tehetséges ember tehetségessé tesz minket is, és az valami mámorító. Olyan, mint a szerelem, szóval gyönyörű.

– Könnyen esett szerelembe?
– Nem. Nagyon igényes voltam.

– […] úgy élünk, legalábbis én így gondolom, vagy így látom, hogy elmegyünk a dolgok mellett. Nemcsak szenvedő állatok mellett, hanem szenvedő emberek mellett is. És már olyan értelemben is elmegyünk, hogy nem is vagyunk rá kíváncsiak, szenved-e, vagy nem.
– De azért nem vagyunk rá kíváncsiak, mert magunkat védjük, mert mi sem vagyunk túl jól.
– Valamiféle szolidaritásnak azért kéne működnie, még egy kórterem szinten is, nem?
– Kórterem szinten?
– Hát, hogyha te sem vagy jól, és én se, akkor…

– […] van az, amit úgy hívnak, hogy kollektív magány. Pontosan tudom, hogy kétszáz kilométerre egyik kollégám ugyanúgy él egyedül, ugyanilyen idősen.
– Jó, de nagyjából, amikor a színházban vagyunk, az is ilyen.
– Igen. Az is ilyen. De arról mi tehetünk. Mert akkor oda leszerződünk, ott vállaljuk ezt az egészet. Egyébként is, pontosan tudod, hogy aki úgynevezett főszerepeket játszik, vagy címszerepeket, annál magányosabb nemigen van ebben a szakmában.
– Jó, de szerintem azon nem nagyon lehet változtatni. Tehát, hogy ez valahogy úgy elfogadott.
– Még a büfében, ott szét tudod röhögni magad.
– Az jó, hogy ott vagyunk. Az nagyon jó. De közben a mag, az magányos, az ugyanolyan magányos, mint amiről most beszélsz, hogy kétszáz kilométerre a másik kollégád ugyanolyan magányosan ül most.
– Igen, csak ott nem tudsz büfét csinálni, tudod? Hívhatod a pókokat, de nem fognak veled piálni, úgyhogy ennyit erről.

– […] mindig azokkal az emberekkel van baj, akik nem ismerik jól önmagukat, és továbblépnek, és ott lesz valami baleset. Vagy tragikus, vagy csak félig tragikus, de valami rossz.
– Jó, de a baleset arra is jó, hogy utána szembesülj.
– Ha túléled. De ezek már komoly dolgok. Tehát nem egy szaros vázáról van szó, amit meg lehet venni a boltban.
– Az életről.

– […] a legjobb családtagokat is az ember egy idő után megunja.

– […] A színészetben az a csodálatos, hogy még így öregen is, az ember egyre többet tud meg önmagáról.

– Egyedül élsz?
– Hát, igen. Nagyon régóta.
– Miért?
– Miért? Mert az a lélek nem közeledett felém. Egyszer megjósolták egyébként, hogy nagyon későn fogom megtalálni, ha megtalálom, azt az embert, aki a lelki társam. Ez már annyira elcsépelt mondat. […] Csak hadd adjam át az én szeretetemet, és azt kapjam vissza, hogy gondoskodjon, hogy legyen valaki, akivel csak úgy összenézünk, vagy megiszunk egy teát. Nem kell már a nagy ruhaeldobálós korszak.

– Azt mondják, hogy a színészi életnek negyventől ötvenig, ötvenötig, hatvanig, azok a legpotensebb évei.