Fifti-fifti (1992) 65% 4★

A történet és a cím, a rendező, az évszám együtt sem győzött volna meg arról, hogy nekem látnom kell ezt a filmet, de a főszereplő páros igen. Peter Weller és Robert Hays – ha az ember jobban belegondol, miket is csináltak ők, mielőtt eltűntek a nagyközönség szemei elől, már érzi, hogy van itt keresnivalója.

És tényleg ők adják el a mozit. Egy nagyon középszerű, nem túl drága, de a maga módján látványos és jól kitalált háborús akció-vígjátékot, ami anno rommá másolt Vico kazettákon akár kultikus státuszba is emelkedhetett volna. Mintha csak a Dolph Lundgren-féle Dzsungelháború ihletője, paródiája és ízlésesebb alapváltozata lenne egyszerre.
Köszönhető a pozitív szájíz elsősorban is Weller és Hays munkájának, akik szerintem remek párost alkotnak. Nem ütnek el egymástól drasztikusan, látszólag nincs meg bennük az az erős differencia, ami a sztereotípiák szerint emlékezetessé tudja tenni a duókat a buddy cop mozikban, de erre itt nincs is szükség. Két rendkívül szerethető, joviális vonásokkal gazdagon felvértezett csávó forog a színen, akik pont annyira tudnak színészkedni, hogy jól álljon nekik a hullámozva változó komolyság és komolytalanság, dráma és komédia. Ez különösen Weller esetében pozitív felfedezés, aki a Robotzsaru révén úgy vált legendává több generáció számára, hogy egy jellegzetes állon és egy kővé fagyott, kopasz tekinteten kívül semmit sem láttunk belőle. De a lelkünk mélyén érezhettük, hogy ez a fickó többre képes és többre is érdemes. Nem mondom, hogy efféle cuccokra, de még így is jóval beljebb vagyunk.
Különösen árnyalja ezt a főszereplő témát a lehetséges egyéb sztárok listája: felmerült Stallone és Eddie Murphy duója, ott volt a forgatókönyv Stallone és Kurt Russell előtt, de felmerült, hogy Chuck Norris és Michael Dudikoff legyen a két főhős. Még ehhez mérten is azt mondom, egyik provizórikus lehetőségre sem cserélném be a végeredményt!
Minden más téren a film kivitelezése remekül alájátszik a párosnak. Ami kraft a készítőkben volt, azt beletették néhány jól kivitelezett akciójelenetbe – ezek nem kiugróan látványosak, de ezerszer ízlésesebbek, mint mondjuk a második és harmadik Rambo, vagy a Kommandó hasonszőrű pillanatai. Cannon produkcióról van szó, szóval ebben lehet is valami, pénzügyi háttértől függően szerintem ők mindig is nagyon innovatívan fordultak a zsánerfilmekhez. Sajnos Charles Martin Smith rendezése nem különösebben stílusos, mellékszereplőként viszont jól elműködgetett a színen. A sztori maga gyermeteg és idealista, de megannyi „elfeledett” kilencvenes évekbeli akciófilmtől eltérően még mindig önjogán szórakoztató.

Nekem ez bejött, más mondandóm nincs.