Fehér tigris (2012) 73% 10★

Ez egy veszélyes film. Értelmezési lehetőségei éppen csak nem feszítik szét egymástól néha drasztikusan különböző rétegeit – nem szláv, különösen nem orosz szemmel nézve nagyon nehezen megérthető és befogadható az az esztétikai rendszer, ami végül is összeköti a mezei orosz harckocsizóktól egészen a német kapituláció aláírásán át a Hitlerig vezető jeleneteket. És még csak nem is emiatt veszélyes film a Fehér tigris…

Legnyilvánvalóbb aspektusában, harckocsizókról szóló háborús filmként gyanúsan megvan benne a potenciál, hogy modern etalon legyen. Összevetve legnyilvánvalóbb nyugati rokonával, a Haraggal, a Fehér tigris felülteljesíti az elvárásainkat. Pontosan azt a realista, kilátástalan állapotot jeleníti meg, ami a valóságban leveti magáról a hősi pózokat – ha az őszinte és egyenes háborús film nem változhat akciófilmmé, akkor itt helyben vagyunk, a látvány ugyanis inkább drámai benyomásokat gyakorol a nézőre, sokkhatásként érnek minket a fehérorosz mocsárvilágban lezajló harckocsiütközetek. A szótlan és egyenes szereplők is egyszerűségükben kerekednek felül a Harag nagyon kreált, nagyon erősen sztereotípiák és nézői elvárások mentén kifaragott hősein. Ha valami szigorúan ezen a szemüvegen keresztül nem klappol, akkor az maga a Fehér Tigris – valószínűleg a filmtörténet egyik legbénább Tigris-utánzata, sajnos nem éri el azt a hatást, amit a nézőből egy efféle vasmonstrumnak ki kellene váltania.
A mozi arculatát meghatározó misztikum elképesztő, ilyesmit is szinte kizárólag egy orosz filmben láthat az ember. A Snitten a filmre tűzött fantasy címke talán nem is sántít annyira, a Fehér tigris folyamatosan flörtöl valamiféle természetfelettit sejtető rejtélyességgel, sőt, néha nyakig bele is merül. A dolog mégis működik, talán éppen szokatlansága és szláv egzotikuma miatt – a néző itt szembesülhet először azzal, mennyire máshogy gondolkodik, mennyire mást talál szépnek, logikusnak, helyénvalónak a szláv ember.
No és a veszély… A film felépítése teljesen atipikus, cselekményének dramaturgiai csúcspontja után még legalább 35 percig halad előre, hátrahagyva főszereplőit, felemelve az addig látottakat egy epikus történelmi dráma kereteibe, végül pedig a kandallónál a titokzatos, sötét alakkal beszélgető Hitlerrel belép a groteszk birodalmába. Hitler monológja Európa és Oroszország kapcsolatáról ma, az orosz-ukrán háború csapdájába szorult Európából nézve szemfelnyitó erejű. Az oroszok vajon tényleg így látják Európát? Így gondolkodnak róla, illetve úgy vélik, Európa így tekint rájuk? Valóban létezhet olyan világfelfogás és valóságélmény, ami máig is félelemmel vegyes gyanakvással fűti át ezt a már túlságosan európai, de még mindig kicsit ázsiai országot és az ő lakosait, Puskin, Lermontov, Dosztojevszkij, Lenin, Sztálin és Raszputyin gyermekeit?

A Fehér tigris finoman szólva sem mindennapi filmélmény – aki szeret vagy hajlandó nyitott szemmel nézni egy mozit, meg fog döbbenni valószerűtlenségén, műfaji összevisszaságán és látszólag teljes irányváltásán, de nem tudok elképzelni olyan helyzetet, hogy ne hagyjon valamiféle nyomot a nézőjében.