Fate/Zero 2nd Season (Fate/Zero & Fate/stay 2.) (2012–2012) 92% 5★

Mivel lesz elemzés, ezért próbálom rövidre fogni, de úgysem fog sikerülni.
Magától a Fate univerzumtól én rendesen tartottam (és a múlt idő is bátor) – bár a világképe érdekelt, szeretem a mitológiai és történelmi hősök összeeresztését is, de az idővonal olyan gordiuszi csomó, hogy azt már csak Nagy Sándor jó öreg módszerével lehet kibogozni. Tehát továbbra sem hiszem, hogy nagyon mélyre fogok merülni, mert az időutazás, magical girlök, és a random sci-fi egy fantasy univerzumban nem az én világom. Viszont ez a széria megáll a saját lábán, kihasználja a világépítés lehetőségeit, borzalmasan hangulatos, gyönyörű a grafikája, és kiemelkedő a karakteralkotása. Már az első évad is megragadott, ott is izgultam a szereplőkért, és gyors ütemben haladtam, mert érdekelt, mi lesz következő pillanatban – viszont a második évad rátesz az egészre egy lapáttal, és annyira bevonja a nézőt, amire nem voltam felkészülve. Itt már nem csak a szereplőkkel lehet együttérezni, hanem fejben neked is végig kell menni a morális és érzelmi dilemmákon, és nem egyszer bizony ott hagy a történet azzal, hogy nincs megoldás.
Maga a történet egyébként ott veszi fel a fonalat, ahol az előző évad letette. Tombol a 4. Grálháború, a hősök összefognak Caster ellen, aki nem csak a mágusokat és a szolgáikat, de nagyjából egész Fuyukit kiirtaná. Van egy kis összeborulásunk, Arthur villog az Excaliburral, Nagy Sándor laza, Gilgamesh kivételesen észrevesz mást is az egójától… aztán viszont visszatérünk a fő konfliktushoz, és ismét mindenki mindenki ellen fordul, és semmi nem szent. Az első évaddal ellentétben itt már hullanak a szereplők, a főbbek is. Gyakorlatilag nincs plot armor, bárki meghalhat, és sok esetben méltatlan és tragikus módokon. Lassan elkezdenek kitisztulni a motivációk, és mindenki kivillantja a foga fehérjét.
Kiritsugu-vel bajban voltam. Ez a fickó az első évadban minden komolyabb erőfeszítés nélkül húzta magához a kedvenc karakter címét, mert borzalmasan intelligens, kicsit antihős, de közben végig fájdalmasan megérthető maradt. Az itteni harmadik epizódban ezt vissza is vettem tőle, mert olyan tisztességtelen dolgot művelt, ami után már nem tudtam sem tisztelni, sem szurkolni neki: kifejezetten az utált karaktereim közé csúszott… és innen szép nyerni, mert az elkövetkezendő kilenc részben lépcsőfokról lépcsőfokra kapaszkodott vissza a csúcsra. Abszolút a „cél szentesíti az eszközt” típusú karakter, akinek tényleg annyi vér tapad a kezéhez, hogy abban már fürödni lehet, de ahogy az évad felétől végre belelátunk a fejébe, egészen új rétegei nyílnak meg. Miközben erősen sötétszürke morálisan, valahogy mégis olyan hite van az emberiségben, a jóságban, a csodákban, hogy az majdhogynem vetekszik Arthuréval.
Éles ellenpontja Kirei, a papunk, aki viszont pszichológiailag talán a legjobban megírt karaktere az egésznek – gyönyörűen bemutatja, hogy mit tesz az emberrel, ha egész életében elfojtja a vágyait, a félelmeit, és megéli hogy senkit nem érdekel, ki ő és mit akar. Miközben egy végletesen üres és sok szempontból romlott figura, nem tudtam nem szánalmat érezni iránta. spoiler
Waver igazából egy könnyedebb, mondhatni „coming of age” sztorit kapott, de azt nagyon élveztem. A kapcsolata Nagy Sándorral kicsit apa-fiú jellegű, jó volt nézni, ahogy a nagy hódító szép lassan felépíti benne az önbizalmat, az akaraterőt, a hitet abban, hogy képes megbirkózni a nehéz helyzetekkel, és segít neki megtalálni önmagát. Egyben ők voltak a fő humorforrás is a történetben, rengeteget nevettem a dinamikájukon.
Kariya… Kariyáért csak megszakadt a szívem. Ő tényleg a mártír volt az egészben, de az a fajta, akitől még az áldozatának értelmét is elvették.
Saber… igazság szerint az egész genderbent Arthur koncepció elsőre rendesen megijesztett. Szeretem a kreativitást, de ez az akció már sült el rosszul korábban, és nem tudtam, mit fognak alkotni… de Saber sok szempontból zseniális főhős volt. Egyrészt bár nő, de gyönyörűen ábrázolták, milyen az, amikor egy nő végletesen maszkulin szerepbe kerül: imádtam, hogy ha Kiritsugu távol volt, Saber azonnal felvette a klasszikus, angol gentleman attitűdöt, sétálni vitte Irisvielt, vezetett helyette, támogatta, nyitotta ki előtte az ajtókat, beszélgetett vele, teljesen természetesnek vette, hogy „ő az úriember”. Amikor Camelotról beszélt, amikor lovagként lépett fel, akkor is látszott, hogy a középkori király szerepnek felel meg, és nem a királynőnek. Bár szerintem a harci felszerelése még lehetett volna kicsit férfiasabb, de még így is értékeltem a lapos mellvértet, a férfi öltönyt, és nagyon egyszerű hajviseletet a civil változatnál. A történetet is ügyesen forgatták, tényleg hihető lett, maga a karakter pedig rendkívül megérthető: továbbra is egy önmagában csalódott, megkeseredett Arthur királyt látunk, akinek viszont az elvei megingathatatlanok, és azért teljes mértékben hős, aki mindenkit kész saját maga elé helyezni.
A szolgák közül még érdemel egy külön említést Gilgamesh, aki rendesen kavar a háttérben, de hihetetlen stílusa van, és látszik, hogy a nárcizmusa majdnem a veszte lesz, illetve Diarmuid, akinek a legendáját csak most, ennek a szériának a kapcsán olvastam el… és maradjunk annyiban, hogy ha az anime nem fájt volna eléggé, a háttértörténet rátett egy lapáttal.
Bátran ajánlom, bárkinek, akkor is, ha magával az univerzummal nincs képben. Nagyon nagy élmény: nekem a kedvenceim közé került.
Update:
Elemzésem a teljes sorozatról: https://todaywiggin.blogspot.com/2021/09/avagy-beszelge…