Fate/Apocrypha (Fate/Apocrypha 1.) (2017–2017) 75% 11★

Nagyon kellemes meglepetés. A Zero után sok félelemmel vetettem bele magamat az Apocryphába, de határozottan jó élménnyel távoztam. Egyedi, izgalmas történet, jó karakterekkel, értékes üzenettel, néhány szép referenciával, annak ellenére, hogy megvannak a hibái, jóval több, mint az emlegetettnek.
Alternatív idővonalon járunk, a Zero eseményei sosem játszódtak le, a nácik a második világháborúban megszerezték a Grált. A nagyerejű varázstárgy Erdélybe került, egy (kissé vámpír stílusra építkező) mágusklánhoz, és ezúttal hét helyett tizennégy mágust szólít – a szolgák két csapatot alkotnak, a vöröset és a feketét. A két csapat először egy egységként dolgozik, és küzd a győzelemért, majd a győztesek egymás között is megharcolnak a Grál birtoklásáért. A Grál ráadásul megidéz egy bírót is, Rulert, aki Jeanne d'Arc.
A történet kezdetén az Apocrypha borzalmasan kétoldalú. A mesterek között alig akad néhány érdekes (az is mind a vörös oldalon) a szolgák között pedig akad néhány zseniális, és néhány kifejezetten irritáló figura (Jack the Ripper borzalmasan gyenge karakter, akit a murder-loli dizájn miatt lehetetlen volt komolyanvenni a benne rejlő potenciál ellenére, Atalanta cat-girl dizájnja szintén elég gyenge, ráadásul a karaktert végigkövetjük egy iszonyatosan átérezhetetlen motivációval, Spartakus konkrétan alig szerepel a cselekményben, és Frankenstein genderbent szörnye sem valami lenyűgöző – a szerelmi szál a mesterével pedig kimondottan kényelmetlen). Viszont később a történet nagyon összekapja magát. A szolgáknak van ideje ragyogni, a mesterek legtöbbje kimondottan szerethetővé válik, a tétek nőnek, a motivációk megérthetőek, és az egész sorozat felnő. Megéri érte végigküzdeni az első pár részt.
Azért, hogy kiemeljek néhány figurát…
Karna. Nem titok, hogy miatta kezdtem el nézni az egészet – hatalmas rajongója vagyok az indiai mitológiának, és annyira ritkán dolgozzák fel tényleg jól. Az indiai Mahábhárata sorozat ugyan egyre jobban meggyőz, de az európai hatalmas csalódás volt, az Earth Maiden Arjunáról ne is beszéljünk… nagyon féltem, de nagyon vártam ezt a karaktert. És merem állítani, hogy a Fate/Apocrypha Karnája az egyik legjobb feldolgozás belőle. Igazi tragikus hős, szolgalelkűen hűséges, de közben szinte elpusztíthatatlanul hatalmas félisten, aki felmegy a színre és látod rajta, hogy a napisten fia. Igényes, kreatív karakterdizájnt kapott (külön imádom benne a kocsikerék fülbevalót), minden jelenetét öröm volt nézni, és spoiler
Shiro. Nagyon nem tudtam, hová tegyem a furcsa, manipulatív papsrácot, de Shiro az egyik legzseniálisabb figurává nőtte ki magát. Van benne egy kicsi Kiritsugu, de mégis nagyon más – míg a Fate/Zero főhősének tragédiája, hogy a személyiségében egyszerre létezik a megkeseredett bérgyilkos, és a végtelenül naiv gyerek, akiket nem tud kiegyensúlyozni, Shiro nagyon is megtalálta az egyensúlyt. Fanatikus hívő, borzalmasan karizmatikus vezér, aki tényleg kész önmagát adni az emberiségért, és semmi kétsége nincs. Csak néha törik meg a kép, és látjuk benne a mártírhalált halt tizenéves szamurájt. spoiler Nagyon szépen írták meg, miközben tudtam, hogy nem a jó oldal, mégis tökéletesen értettem az érzéseit.
Astolfo. Arról tudtam, hogy iszonyatos kultusza van ennek a karakternek, de meglepett, hogy mennyire egyetértek vele – és őszintén egy gyönyörű LMBTQ reprezentációt is kaptunk általa. Nyilvánvalóan meleg, sőt, sosem tisztázzák, hogy transznemű-e (elég látványosan csak női ruhákban jár, nőies stílusban beszél, a hétköznapi viselkedése is elég erősen egy tinédzser lányét idézi), viszont nem ebből áll a karaktere: humoros, jóindulatú, bátor, hűséges figura – a szerelmi háromszög, amibe belekerül Sieg-gel és Jeanne d'Arc-kal szépen lett megírva, mind ő, mind Jeanne nagyon korrektek, és olyan dinamikája is van a főhőssel, hogy simán el tudtam őket képzelni együtt.
Shakespeare dramatikus, de közben nagy manipulátor, jópofa, és rendkívül erős figura lett, Jeanne d'Arc esetén pedig ez az első feldolgozás, ahol tényleg szerettem: felelősségteljes nő, aki tökéletesen tisztában van a bűneivel, mélyen hívő, de nem mossa a kezeit állítva, hogy ő a szent. Szembenéz a hibáival, törekszik a jóvátételükre, de közben egy pillanatra sem habozik, ha valakinek segítség kell, és nem fél feláldozni saját magát mások boldogságáért. Tényleg úgy sikerült megjeleníteni, amilyennek én egy igazi szentet látni szeretnék, és ezt öröm volt nézni.
Siegfriedből magából keveset láttunk, de az ütősre sikerült, Akhilleusz szerethető, és kicsit zakkant fiatal srácként jelent meg, Kheirón az igazi, bölcs mester figura… Vladért kellően megszakadt a szívem, az egyik legmegrázóbb történetszál lett az övé, Mordred pedig… hát, ő szintén az egyik kedvencem lett. Nem örültem annak, ahogy az életét magyarázták (még mindig sokkal reálisabbnak tartottam volna a dolgot egy genderbent Morganával (a Morgan Le Fay névbe még bele is fér), és egy erőszakkal, ahol Arthur az anyja lett volna – megmagyarázta volna, miért képtelen szeretni az egyébként végtelenül jóindulatú, csak kicsit pukkancs gyereket), viszont maga a karaktere rendkívül szerethető, igazán jólelkű és motivált, akinek tényleg csak egy szülőfigura kellett, hogy egy értékes emberré válhasson.
A zárás pedig… spoiler Sokkal pozitívabb, mint a Fate/Zero, de valahol össze is cseng azzal: sok baj van a világgal, de van remény, és azt a reményt használva kell tovább dolgoznunk.
Merem ajánlani. Szintén egy remek darab.

Így az utolsó részekkel érdekes lett a végére. A sztori maga nem egy nagy történés, de az alapgondolat, amit feldolgoz mégis az. Milyen az emberek? Alapvetően jók vagy rosszak? Gyakorlatilag azt mutatta meg, hogy nincs kifejezetten jó vagy rossz, minden nézőpont kérdése.
Imádtam, hogy ennyi Servant megjelent! Volt aki letért hősi útjáról és volt, aki igen sokat fejlődött. Sokat tudtunk meg a múltjukról, és egy Alter is előbukkant! És az a sok utalás!
A karakterek miatt ez is egyik kedvencem lett, pedig azt hittem a Zero-t semmi sem múlhatja felül. Sok ilyen kellemes csalódást még :)

Fikció és történelem legendás személyei elevenednek meg a szemünk előtt, hogy egy élet-halál harcban elnyerjék a Szent Grált, és valóra váltsák saját, illetve az őket életre hívő mágusok kívánságát. Bár életükből javarészt inspirációt merít a mű, ezt nagyon jól teszi, egyéni motivációik, céljaik és természetük sokkal jelentőségteljesebb a hosszabb-rövidebb új életük kontextusában a történet szempontjából, mint amit érdekeségképp könyvekből bemagolhatnánk róluk.

Ezzel pedig dióhéjban össze is lehet foglalni a Fate szériák alapvetését. Jelen fejezet: az Apocrypha messze nem a legnépszerűbb vagy legközkedveltebb, számomra mégis ez a kimagasló élmény aminek minden percét élveztem, nagyjából úgy, ahogy egy kiforrott Avengers Marvel mozit élvez az ember, ahol már jócskán kaptak a karakterek egyéni filmeket is a bemutatkozásra. Itt mindez 25 epizódban zajlik, bár két csapat szövetségesei mérkőznek meg egymással, a cselekmény sok szálon fut, míg újra és újra össze nem érnek ezek a szálak valami grandiózus csatában.

A szövetségek ellenére nincsenek igazán „oldalak”, jók és gonoszok benne, eltérő motivációk és értékrendek ütköznek és bár vannak alapvetően destruktívabb, gátlástalanabb ellenfelek, még a legerősebbek sem mentesek azoktól a kvalitásoktól amik emberivé, esendővé formálnak valakit.

Az Apocrypha sikeresen szakít azzal a narratívával, hogy egy maréknyi protagonistára összpontosítson, ezzel tuladjonképpen minden karaktert mérlegre helyez és a néző könnyen alakít ki kötődést többek felé, kiknek saját történetét a végzet így vagy úgy, szépen, tragikusan vagy másképp megkoronázni látszik. Emellett sok időt szán annak feltérképezésére, hogy milyen formákban bontakozik ki ez a mester és szolgáló alá-fölérendelt viszony és hogy milyen döntések nyomán válik egy élet igazzá, teljessé. Az animációja és a zenéje pedig egyszerűen remek lett, tekintve, hogy A-1 Pictures és nem ufotable stúdiós projekt, szép teljesítmény amit tovább políroztak a hasonlóan háborús Sword Art Online Alicization fejezetekben.

Valamennyit elvett a többi Fate széria élményéből, hogy ezzel kezdtem, mert bár szorosan nem kapcsolódik hozzájuk, elsőre rengeteg az információ, néhány karakter háttértörténete pedig nem irreleváns de míg az UBW és a Zero a maguk sajátos értékei miatt szintén jók, eddig egyedül az Apocrypha tudta elérni nálam a franchise-ból, hogy rekordmennyiségű karakterbe invesztáljak, a befejezése pedig messze a legkielégítőbb volt számomra a sorból. Hősök története a Fate, akik néha visszatérnek, más-más időkben és szerepekben, más-más arccal, egy olyan terv részeiként, ami messze túlnő rajtuk, az Apocrypha pedig a legtöbbjükre kellő figyelmet és hangsúlyt fordít. Ilyenekért lenne érdemes moziba járni.

Persze csak 18 év felett, mert a spontán, önkéntelen nemváltás egy műsorban látott karakterek hatására nem játék.