Ezüst Nyíl (1986–1986) 92% 36★

Furcsa, de hatalmas élmény volt gyerekkorom egyik kedvencét újra elővenni teljes hosszában és eredeti nyelven. Régen is ijesztőnek találtam, kicsit sem csodálkozom azon, hogy megnyírbálták a történetet, mert akadnak benne nagyon durva jelenetek. A medvék, Akakabutóval az élen pedig mai napig hatásosak. Az openinget álmomból felébresztve is tudom…

A történet azon fele, ami már a kutyákról szól, sokkal izgalmasabb, mint az első pár rész, ami még az emberek szemszögéből mutatja be a helyzetet. Aki esetleg az elején nem hangolódna rá a történetre, ne adja fel. Azt gondolom, hogy nem feltétlenül a cselekmény az, ami magával ragadja a nézőket, hanem a remekül kidolgozott, értelmes karakterek, akikből nagyon sok van. Szinte mindenkiről megtudunk valamit, megismerjük a céljukat és a motivációjukat. A kutyákon keresztül láthatjuk és átélhetjük a bajtársiasságot, a kitartást, a bátorságot, az erőt és a félelem legyőzését is. Nagyon szerethető falka kerekedett belőlük.

Két bánatom van; az egyik, hogy hamar vége lett, a másik pedig az, hogy a legvégén bőven akadtak olyan túlzások, amik számomra inkább nevetségesek, mint lenyűgözőek voltak. Sőt, még egy váratlanul giccses momentum is felbukkant, ami nem esett jól.

Mindent összevetve azonban, szinte csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni erről az animéről, szóval nézzétek, szeressétek. És készüljetek fel arra, hogy ez nem egy cuki, kutyusos mese…

Én is azoknak a táborát erősítem, akik még gyerekként, magyar szinkronnal látták először ezt az animét. Annak ellenére, hogy sokszor voltak tőle rémálmaim, újra és újra megnéztem. Nagyon szerettem. Azóta eltelt jópár év, mikor ismét újra láttam, ezúttal eredeti japán szinkronnal és magyar felirattal. Emlékszem, nem zavart a magyar szinkron, de eredetivel teljesen más. Ráadásul a magyar változatot sok helyen megvágták, amit akkor gyerekként még nem értettem vagy fel sem tűnt. Ma már tudom miért tették. Viszont a mai napig nem értem, hogy bírták ezt eladni gyerekmesének, hiszen még a vágott verzió is elég durva. Már csak a medvék ábrázolása is ijesztő volt. Még most is annak tartom. A legtöbb véres jelenetet azonban kivágták belőle, visszagondolva emiatt néhol kicsit furán is jöttek ki a jelenetek. Eredetiben szinte teljesen más élményt nyújt. Egy szépen összerakott shounen-horror animét kapunk, állat szereplőkkel. Ijesztő és megrázó. A medvék félelmetesek. Ők az egyetlen szereplők, akiknek nincs szinkronjuk, de az ábrázolásmódjuk és, az hogy okosak, teszi őket annyira félelmetessé. A kutyák pedig bátrak, elszántak, viccesek, aranyosak, árulók, barátok, kitartók, hataloméhesek. Sokféle egyéniség megmutatkozik köztük. Sokukat megkedveltem és izgultam értük, sírtam miattuk, úgy is, hogy a legtöbbjükkel tudtam, hogy mi fog történni.
A grafika az anime korához képest szép, ahogy az animáció is, habár voltak olyan jelenetek, amiket ismételtek, vagy a színekkel spóroltak. Például mikor futott a kutyacsapat a sok kutya egyforma volt, vagy amikor harcoltak és sorra vesztek oda a kutyák, volt, hogy ugyanazt a kutyát láthattuk többször meghalni. Egyik sem főszereplő volt, így annyira nem volt ez zavaró. A főszereplőket mindig igyekeztek jól megrajzolni/animálni. A történetvezetés is jó volt, talán csak egyszer éreztem olyat, hogy ez most hogy került oda, azt is a 18. vagy 19.részben, amúgy mindenkinek próbáltak hátteret is adni, ami plusz pont. A zene is tökéletesen illett az animéhez. Az openingje pedig a mai napig kedvenc. Összességében nem egy tökéletes alkotás, de aki egy érzelmes, jól összerakott shounen-horror animére vágyik, annak csak ajánlani tudom.

Az anime az első részben megmutatja, hogy mit is várhatunk tőle. Brutális, erőszakos és vad képeket kapunk. Már itt bemutatják a főgonosz medvét, Akakabutot.
Az első pár részt túl kellett élnem, meg kellett szoknom a hangulatát. Gohei nagypapa egy tapasztalt kutyakiképző, akinek a módszerei ugyan megkérdőjelezhetőek, de szükségesek a vad hegyvidéken. Kicsit megszállott is, hiszen minden gondolata az őt megsebző medve körül forog. A másik vadász, Hidetoshi annyira nem volt kemény dió, nekem inkább a felvágós városi sznobnak tűnt.
Daisuke viszont kikészítő volt, egész végi ordít, mint egy sakál, játssza azta a nem létező agyát, hogy majd ő, a 12 éves tökmag majd lenyomja a medvéket, miközben Akakabutoval a felnőttek sem bírtak.
Aztán a hatodik-hetedik rész környékén meglepett az anime, mert onnantól a kutyáké a főszerep. Itt is sok különféle karakter van, bár párnak a történetét eléggé feleslegesnek éreztem, és a végén már úgy összekavarodtam a sok névtől, hogy azt sem tudtam, ki kicsoda.
A kutyák támadásait sem értettem mindig. Hogy képes egy kutya dugóhúzóként pörögni, akár egy krokodil a levegőben. spoiler
A zenéje fantasztikus, nagyon jól adja vissza a részek hangulatát.
Viszont van benne narráció, amit párszor feleslegesnek éreztem. Rengeteg jelenetet megmagyaráz, ahelyett, hogy hagyná a nézőt látni az eseményeket.
Az anime nagyon hangulatos, a második felétől nem tudtam letenni. Nagyon jól adagolja a feszültséget és a történéseket.

Pontosan 35 évvel ezelőtt csoda történt, ami megváltoztatta a világot. Jó, lehet, hogy nem az egész világot, csak néhány ember életét. Az enyémet is, de csak néhány évvel később. 35 évvel ezelőtt, ezen a napon mutatták be eme anime első epizódját Japánban. Mivel pedig a kedvenc mozgóképes alkotásomról van szó, itt az ideje, hogy írott formában megosszam róla a véleményemet.

Itt ellentétes a helyzet, mint a „folytatásánál”. Már nagyon régóta szerettem volna írni egy valódi kritikát erről a sorozatról, azonban egészen idáig nem mertem hozzáfogni, mert szerettem volna átadni, hogy miért és mennyire szeretem ezt az animét. Valamint azt, hogy mit jelent nekem mind az egésze, mind pedig Gin személye. A kritika megfogalmazásához a legutóbbi újranézés alatt elkapott az ihlet, és elkezdtem megfogalmazni véleményemet ezzel a mesterművel kapcsolatban. Ez is nagyon hosszúra sikeredett, viszont, szerintem megéri végigolvasni. Még annyit tennék hozzá, hogy igyekeztem viszonylag spoilermentesen írni, ami viszont lehetetlen egy átfogó elemzés esetében. De, amiket tartalmaz, véleményem szerint nem rontanak majd az élményen, lévén nem nagy csavarokról beszélünk. Továbbá, egy ponton elemezni fogom az animének számomra szimbolikus jelentését, hogy miként látom, milyen mögöttes tartalommal tudok hozzá társítani. Ezt kérem tiszteletben tartani a végén lévő személyesebb vallomással együtt.

Még mielőtt a komolyabb témákba belevágnék, először a látványról és a zenéről szólnék néhány szót. Az anime OST-jét OumiGorou szerezte, és valami fenomenálist alkotott. Az epizódokban felcsendülő zenék mindegyike nem csak, hogy tökéletesen passzol az adott jelenethez, hanem ezen felül sok esetben sokkal magasabb szintre emeli. Nem egyszer fordult elő velem egy-egy jelenet megtekintésénél, hogy a zene hatására lettem libabőrös. Leginkább a drámai pillanatok azok, ahol nagyon erőteljesen mozgatja meg az ember szívét az összhatás. Néhány momentumnál konkrétan az embert elfogja a sírás, mert annyira át tudja adni azt az érzést, ami ott történik, hogy azt tanítani kellene. És hihetetlenül jó érzékkel használják ezeket. Van olyan pozitív karakter, akinek a halála hosszú dráma zenével van felvezetve, másnál elnyújtott vonós hangszerrel, és van olyan, akinél egyáltalán nincs zene. Példaértékű. Így kell a fontos karakterek halálát prezentálni, a zenével, vagy annak hiányával érzelmi hatást átadni. És egy gyors kitérő a zenétől, ha már e témánál vagyunk. Nagyon tisztelettudóan bánik a karaktereivel. Nincs méltatlan halála senkinek sem. Ami külön pozitívum az OST-vel kapcsolatban, hogy a zenék önmagukban is hallgathatóak, emellett változatosak. Nem csak önmagukban különböznek egymástól az egyes darabok, hanem a stílusukat és hangszerelésüket tekintve. Itt szeretném kiemelni azt, aminek személy szerint nagyon örülök, hogy ebben az OST-ben gyakorlatilag szinte minden hangszert megtalálhatunk. Nem csak a modernebbeket, mint a szintetizátor és az elektromos gitár, hanem a klasszikusakat is, mint a zongora, hegedű, trombita, szaxofon, klasszikus gitár. Itt egyszerűen érződik az igényesség. A szerző nem csak funkcionális zenét szeretett volna komponálni, hanem valami olyat, amely egyedi, és személyiséggel ruházza fel az animét. A zene tehát frenetikus, melyet nagy rendszerességgel hallgatok. Ilyen egy igazi, jó OST. Külön kiemelném az openinget, ami csodálatos. A zenei alap, a hangszerelés, az énekes és a szöveg egyszerűen telitalálat. Az énekes olyan természetességgel, és olyan orgánummal énekel, hogy azt öröm hallgatni, nem úgy, mint egyes animéknél. A szöveget most nem idézném, de olyan, ami egyrészt kifejezetten motiválóként hat, másfelől nagyon jól passzol a cselekményhez. Ezen kívül egy olyan darab, amit ha meghallasz, rögtön felismered, és tudni fogod, hogy ehhez az animéhez tartozik. Ez az opening mind a mai napig nagyon megállja a helyét. Az endingről is hasonlóakat tudok elmondani. Nem ismétlem magam. Míg az opening egy pörgős, és ráhangoló dal, addig az ending a fordítottja, amikor is azt érzi az ember, hogy így kell levezetni egy történetet, így kell befejezni egy napot. Csodálatos mindkét dal, a teljes OST-vel együtt.

A látványvilágról röviden annyit tudok mondani, hogy pár alkalommal érződik, hogy más-más stáb tevékenykedett 1-2 epizódnál. A 6. és a 13. epizódok azok, melyek jobban kilógnak a többi rész stílusától. Ez nem hiba, csak gyerekként furcsálltam. Mondjuk, van néhány más retroanime ahol sokkal szembetűnőbbek az ilyen különbségek. Néhány esetben mondjuk a kutyák színezése elég érdekesek lettek (lila kutya?), valamint vannak olyan animációk, amelyeket többször felhasználtak, esetenként tükrözve. Ezt nem hozom fel hibának egyrészt költségvetési okokból, másfelől azért, mert a Disney is megcsinálta ugyanezt jó pár rajzfilmjével kapcsolatban. De ezek a dolgok igazából csak apróságok. Ugyanis a látványvilágnak is az egyediségében van az ereje. A karakterek rohadt jól néznek ki, a tájak is az esetek nagy részében remekül működnek. Ami egy érdekes megfogalmazás lehet most a részemről, az a látvány fizikája. Egyrészt a szereplők nagyon jól illeszkednek a hátterekhez. Látod, hogy ott vannak, ahol. Emellett, amikor például egyik kutya emeli és földhöz dobja a másikat, annak érezni lehet a súlyát, hogy igen, ott komoly fizikai erő lett kifejtve. Ezt azért tartottam fontosnak kiemelni, mert ez egy 1986-os alkotás, és van néhány jó pár évvel későbbi darab, ahol ez egyáltalán nincs jelen. Az effektek, és mozgások szépen lettek megvalósítva. Folyamatosak, nem érződik rajtuk, hogy el kívánták spórolni. Egyszerűen nagyon jó ránézni. 2008-ban egyébként kapott az anime egy feljavított kép és hanganyaggal rendelkező kiadást, és a végeredmény eszméletlen. Nagyjából olyasmi a különbség, mint az Aliens DVD és BD változata között. Most pedig áttérhetünk a komolyabb részekre.

A történet nincs túlbonyolítva. Ouban, egy kis falucskát rettegésben tartanak az ott élő grizzly medvék, azok vezérével, Akkakabutoval. Van egy vadász, aki elhatározta, hogy vadászkutyáinak segítségével megszabadítja a falut ezektől a veszélyes jószágoktól. Egy ilyen küldetésben mindkét fél veszít el valamit. Gohei szeretett kutyáját, Akkakabuto pedig fél szemét. Eme prológus után veszi kezdetét a történet első felvonása, mely ugyanez, csak a kutyák esetében a következő generációval történik meg ez. Közben megszületik Gin, a következő nemzedék képviselője. Gohei őt is elkezdi kiképezni, hogy majd vele teljesítse be bosszúját. Egészségi állapota miatt azonban Daisuke lesz Gin partnere. Egy ponton Gin elválik gazdájától, és egy vadkutyafalkával elindul, hogy még több kutyát gyűjtsenek az Akkakabuto elleni harchoz, és így beteljesítsék küldetésüket.

Mondom, a történet nem túl bonyolult. Vannak benne jó, és nem igazán jó fordulatok, és csavarok. Természetesen, mivel egy kutyafalkáról beszélünk és, mivel a 7. epizódtól a kutyák veszik át abszolút a szerepet, ábrázolásmódjuk antropomorf lett. Egyébként belefutottam már olyan kérdésekbe, hogy most hogyhogy értjük a kutyák beszédét? Véleményem szerint az anime felépítése megkövetelte ezt a lépést. A 7. epizódtól az emberek alig szerepelnek, csak a kutyák. Ha nem értenénk a beszédüket, akkor csak tippelni tudnánk, hogy mi miért történik. Ezeknél a döntéseknél annyi van, hogy most az emberek, vagy a kutyák szemszögéből kell figyelnünk. Amikor az emberek a fontosak, a kutyákat nem érthetjük. Amikor az ebek válnak főszereplővé, akkor értjük őket. Egyébként itt a kutyáknak megvan a maguk nyelve, amivel egymással kommunikálnak, és ezt mi is értjük, amikor nem az emberek szemszögéből figyeljük a cselekményt. A medvéknek is megvan a maguk nyelve, az az üvöltés. De itt szerintem nem akarták azt, hogy a különböző fajú állatok egymással tudjanak beszélgetni.

Vannak egyébként olyan elemei is az animének, amelyek nem kifejezetten működnek, bár ezek leginkább olykor a karaktereknek tulajdoníthatóak, pl. Daisuke. Személy szerint a negatívumain és logikátlanságain, valamint a vége felé csöppet elborult ötletei mellett simán elmegyek. Ami érdekes, hogy az első pár epizódban viszonylag földhöz ragadt a cselekmény. Nem nagyon vannak benne túlzások, csak néhány. Az egyik Daisuke edzést követő ereje, hogy 12 évesen edz, és utána a mázsás nagyapját simán felemeli. De ezt leszámítva az elején nincs sok túlzás. Ahogy viszont haladunk a végkifejlet felé egyre sűrűbben fordulnak elő ezek a túlkapások, és a végére már egyeseknek nagyon elborultakká válhatnak. Számomra ezek viszont egyáltalán nem zavaróak, mert kifejezetten jó tempóban és ügyesen adagolták ezeket a dolgokat. Van egyébként 1-2 érdekes történetszál, ami néhány epizódon átnyúlik. Ezek igazából a karakterek közötti interakciók miatt kerültek bele, másfelől fel is vetnek morális kérdéseket, amelyek így Gin személyiségének és vezetővé előlépésének próbatételeiként, és mérföldkövei is.

Következzenek a karakterek. Nem térnék ki mindenkire, csak néhányukra. Először az emberekről.

Gohei egy igazi régi vágású vadász, aki még a régi módszerek szerint él és képzi ki a kutyáit, amit ma elég sokan megkérdőjelezhetőnek, vagy épp elfogadhatatlannak tartanak, de azt mindenképp be kell látni, hogy meglehetősen eredményes volt az a kiképzés, amit alkalmazott. A bosszúja olykor már megszállottságba megy át. Előfordul azonban, hogy nagyon tiszta fejjel tudja megítélni a helyzetet, pl. amikor elmondja Daisukét meg kell akadályozni abban, hogy medvevadászatra induljon. Máskor pont az ellenkezőjét mondja. Kicsit hasonló a karaktere a Moby Dick Ahab kapitányához, aki mindent kész feláldozni, hogy halálos ellenségét (egy állatot) megsemmisítse. Messze nem olyan megszállott, mint Ahab, de amikor elborul az agya, hozzá lehet hasonlítani. Mindezzel egyetemben egy roppant karizmatikus, egyenes ember, aki nyíltan kiáll álláspontja mellett, emellett a nyámnyila falusiaknak is megmondja, hogy ha nem tesznek semmit, ne is várjanak jobbat. Összességében egy kicsit komor, de jó szívű, kemény, de igazságos, egyenes személyiség, akit lehet szeretni. Már csak azért is, mert egyszer, amikor Daisuke nagyon hülye volt, úgy pofán vágta, hogy az repült vagy 3 métert. A legvégén a bátorságról előadott monológja kifejezetten motiváló és megható.

Hidetoshi a másik fontosabb karakter az emberek közül. Lényegében őt is csak a bosszú hajtja, mert Akkakabuto megölte az apját. Épp ezért határozta el ő is, hogy a medvéket kiírtja a térségből. Kicsit arrogáns, de lényeggében ő az egyetlen, aki tudatosan, és szakszerűen végzi ezt a feladatot. Viszont ő a saját kutyája mellett csak magában, és a fegyverében bízik. Az elején abszolút úgy jelenik meg, mint a következő nemzedék képviselője, aki Goheitől akarja átvenni a stafétát, de hamar be kell látnia, hogy sokat kell tanulnia neki is. Ő nem annyira szimpatikus, mint Gohei, de a második legértelmesebb emberi karakter.

Daisuke viszont a legnagyobb idióta. Egy állandóan ordibáló, idegesítő kis nyikhaj, aki rettenetesen arrogánssá vált azután, hogy egy medvét megölt. Ami kifejezetten irritálóvá teszi a karakterét, hogy úgy akar nagy igazságokat mondani, hogy közben nincs mögötte megfelelő tudás, és tapasztalat. Oké, amit el akar érni, az helyén van, csak rosszul van tálalva. Nem csoda, hogy Gohei és Hidetoshi is felpofozza. Az mondjuk jó, hogy a nagy szájával adja a kemény legényt, de amikor éles szituációba kerül, összecsinálja magát. Az első 4 epizódban ez négyszer történik meg. Viszont, ami jó benne, hogy tényleg csinálni akar valamit. Szeretné, hogy ha a felnőttek nem csak ellennének, hanem mennének vadászni a medvékre. Így saját maga is elkezd edzeni, és nyilazni tanulni. Ez mindenképp becsülendő benne. Viszont, ahogy Gint szereti, az erőltetett. Annyira örül neki, hogy az akkor született kölyökkutyát feldobja a plafonig. Egyszer meg kint alszik a kutyáknál, hogy megvárja, de amikor visszatér elbúcsúzni, fel nem kel rá. Bamba gyerek. Az utolsó megnyilvánulása pedig borzalmas. Azon a ponton Gin nagyon sok mindent elvesztett. Erre ez a hülye mit csinál? Elmondja, hogy emlékezzen arra, hogy ők igaz barátok, meg bármikor meglátogathatja őket. Magyarán még jobban megforgatja Gin szívében a tőrt. Az ő karaktere tehát nagyon el lett baltázva. Ezt mondjuk nem csodálom, mert az apja sem sokkal értelmesebb.

A medvékről röviden. Nem agyatlan szörnyek, hanem igen magas intelligenciával rendelkező lényekről beszélünk, akik ugyancsak csapatban dolgoznak, és olyan haditerveket eszelnek ki, hogy az valami hihetetlen, de rohadt OP. Akkakabuto pedig olyan, mintha Moby Dick, vagy Orca lépett volna színre. És ezzel a karakterrel nagyon eltalálták az anime főgonoszát. Egyébként gyerekek számára kifejezetten félelmetes lehet ez a medve, meg alapból az összes többi, aki az animében szerepel. A kutyák esetében árnyaltabb a helyzet. Mondjuk ez annak is köszönhető, hogy bődületesen sokan vannak, de nem emelem ki mindegyiküket.

Smith szolgáltatja a humor egy jelentős részét, viszont az ő esetében nem estek át agyatlan poénkodásba. Inkább csak van néhány vicces megnyilvánulása, vagy komikus megmozdulása. A humoros vénája mellett ő is egy komoly csapatvezető, akiből az ember elsőre nem nézné ki, de igen bátor eb.

Cross az egyetlen nőstény a falkában, aki a gyöngédség mellett az erőt és nőstény voltából adódóan egy másik szemszöget is biztosít. És ő is kész küldetésének eleget tenni, a saját épségét sem féltve. Az ő karakterének a különlegessége, hogy anyai ösztöneitől vezérelve próbálna vigyázni Ginre, de hamar kiderül, hogy inkább fordított a helyzet. Mindenesetre a 14-16. epizódoknál lévő megmozdulásai nagyon erőteljesen összegzik a karakterét.

Ben a csapat vezetője, aki gyakorlatilag Gin mentora is lesz. Az ő karakterével nem nagyon vagyok kibékülve. Oké, hogy egy nagyon tapasztalt, erős, és igen sok kutyát ismerő személy, de a stílusát nem kedvelem. Az egyik legnagyobb ostobaság, amikor azt mondja Johnnak, hogy ha legyőzi, akkor találkozhat a fejedelemmel. Pedig pontosan tudja (a néző is), hogy Johnnak nem sok esélye lenne Ben ellen. (Ezt úgy mondom, hogy John a 2. kedvenc karakterem, Ben meg az egyik leginkább nem kedvelt) Így meg az egyik leghasznosabb ebeket zárta volna ki. Mindenesetre kifejezetten jó, hogy a toborzandó kutyák esetében szinte mindenkinél más módszert alkalmaz, hogy megnyerje őket. Nem mindig logikus, amit csinál, de legalább szórakoztató jeleneteket hoznak ki belőle. Ami ismételten csak dicséretre méltó benne, hogy a küldetését, és a csapata épségét előbbre tartja magánál.

A tigristesók azok a szereplők, akik a testvérek közötti kapcsolat megtestesítői. Állandóan együtt voltak mindenben, jóban, rosszban, és mindig számítattak egymásra. És ha nem is értettek mindenben egyet, úgy is egyként harcoltak. És Ben ki is mondja, hogy ők hárman 100 kutyával érnek fel, ami túlzás, de jól érzékelteti, hogy együtt mennyivel erősebbek. Az ő személyükben gyakorlatilag megkapjuk kicsiben azt, amit nagyban szeretnének elérni a medvék ellen. Egyébként mind a három nagyon stílusos, a szövegeik is ütnek, valamint igen komoly akciókat is lenyomnak. Ami pedig az utolsó epizódban történt velük, azután a néző is azt érezheti, amit a kutyák éreztek utána.

Természetesen itt is jelen van a fő ellenségen kívül egy kisebb, aki a kutyafalka feletti uralmat akarja megszerezni, Sniper és talpnyalója, Hyena. Igazi rohadék mind a kettő, főleg Sniper. Mondjuk nem kap annyi játékidőt, hogy nagyon megismerjük a karakterét, hanem csak a hatalmat akarja és ezért belülről bomlasztja a csapatot, illetve meg akarja akadályozni, hogy mások csatlakozzanak hozzájuk. De az a kevés játékidő, amit kap elegendő ahhoz, hogy le akarjuk puffantani. Hyena meg ez a tipikus talpnyaló, aki retteg mindkét oldaltól. Nagyon sok kárt okozott a csapatnak, de az történik majd vele, ami az ilyen karakterek egy részénél szokott. Mindenesetre az egyik legidegesítőbb karaktere a sorozatnak.

Akame személye egy bölcs vezetőjére hasonlít leginkább, aki főként az eszét és a furfangosságát használj a csaták megnyeréséhez. Nagyon higgadt, a helyzetet felmérő figura, aki egy ponton Gin egyik jobb keze, és mentora lesz. A Kurojakival való történetszála az animének talán a legfurcsább része. Gyerekként sem értettem annyira, de idősebb fejjel is maradtak bennem kérdések utána. Viszont egy érdekes kérdést vet fel. Ez pedig az elődök által adott kötelesség megtartásának ideje. Meddig van értelme annak, hogy elődeik parancsát teljesítsék?

John a második kedvenc karakterem. Ő lényegében a 2. epizódban bukkan fel, és ahogy Hidetoshi Goheinek, úgy John Ginnek lesz a riválisa. Egyszerűen zseniális az első 6 epizódban az, amikor csak egymásra néznek és úgy adják át az érzéseiket, és hogy nagyjából mit is gondolnak az adott szituációról. Szemléletmódjában nagyon különbözik Gintől. Egy kicsit forrófejű és beképzelt alak az anime első felében. Ő leginkább az a figura, aki teljesíti a parancsot, nem nézve a célpont életkorát (5. epizód). Emellett irtó stílusos mozdulatai vannak. És, bár eléggé eltérően gondolkozik Ginhez képest, nagyon jó barátok. Gin gyakorlatilag mellette nőtt fel, és elszakadásukig ő volt az egyetlen felnőtt hím az életében (az ilyen dolgokba is érdemes belegondolni olykor). És az anime első felében még valóban ez a csöppet meggondolatlan, de a feladatát mindenképp teljesítő eb, aki a visszatérése után megváltozik. A legnagyobb karakterfejődés az övé. Az után sem veszít a stílusából, de megkapja ő is azt a pluszt, amit majd a következő karakternél fogok tárgyalni. És innentől kezdve abszolút Gin jobb kezévé válik. Már nem olyan beképzelt, tudja, hol a helye, de azt is, hogy több tapasztalata révén még segítenie kell Gint. És ami a leginkább mutatja, hogy Gin is őt tekinti abszolút jobb kezének, az az, hogy Johnt bízza meg azzal, hogy a kettéosztott sereggel több kutyát gyűjtsön. Amit még szeretnék kiemelni, hogy kettejük párbeszédei egytől egyig kiválóak, személy szerint legalábbis így érzem. A 8. epizódban az elválásuk gyönyörű, a 17. részben a találkozásuk szintúgy. Kettejük baráti kapcsolata nagyon jól ábrázolt.

Riki, a fejedelem, Gin apja. Goheihez hasonlóan ő is bosszút akar állni Akkakabuton az apja halála miatt. Az első epizód támadását túléli, de elveszíti az emlékeit. Így nem emlékszik semmire, csak az Akkakabuto elleni haragja maradt meg, és ő is mindent megtesz, hogy a vörös hátú medvével végezzen. Nem tudja az okát, hogy miért gyűlöli, csak megy hajthatatlanul. Neki is vannak elég logikátlan tervei. Viszont a végén, amikor visszanyeri az emlékeit, akkor egy új fény ragyog fel a szemében. Egyébként ez egy tök szép üzenet. Ameddig nem tudjuk, hogy mi okból tesszük, amit teszünk, addig bármit megtehetünk, de nem feltétlenül lesz az életünkre pozitív hatással. Ez Riki szemében főleg a 18. epizódban észrevehető. Viszont, amint rálelünk az okára, az egész új értelmet nyer. Az ő esetében már nem csak az, hogy ne legyenek Akkakabutoék, hanem az is, hogy másokért, a szeretteikért teszik ezt.

Gin: Többször is hallottam már azt, hogy Gin egy igazi Gary Stue karakter, azaz olyan, hogy tökéletes, mindig minden sikerül neki. Ez első ránézésre akár még igaz is lehetne, de csak a felületes szemlélődők számára. Ugyanis Gin csak a történet legvégére válik ilyen karakterré. Mert, ha megfigyeljük, akkor az első epizódtól, az utolsóig rengetegszer kikap másoktól, vagy sebesülést szerez. Gin nem egy Gary Stue karakter. Hanem egy olyan személyiség, aki nagyon céltudatosan él, és ennek a célnak az érdekében tesz meg mindent, amit erkölcsi kódexe megenged számára. Az ő szemében a cél nem szentesíti az eszköz. Így például nem akar feleslegesen gyilkolni. Életének elején kap egy kőkemény kiképzést, mely olyan erővel ruházta fel, amivel sok akadályt könnyebben vesz, mint a társai, de nem tud mindent, és nem legyőzhetetlen. Gohei majdnem agyonveri. John fejbe rúgja, Cross simán leállítja, Ben leugatja, Kurotora majdnem megnyomorítja, Sniper majdnem megöli (2x is), a jégkutyák ártalmatlanítják, Benizakura jól megcsapja, és „lefegyverzi”. A legvégén is majdnem megölik a medvék. Ott csak mázlija volt, kétszer is. Nagyon sok mindent meg tud csinálni, amit más kutyák is (különböző technikákra gondolok), mivel azokat megtanulta, hogy még inkább fel tudja használni azokat a medvék elleni küzdelemben, ami meg is tesz. Tehát ő nem egy Gary Stue karakter. Ellenkezőleg, nagyon sokat küzdött azért, hogy erős legyen, és hogy eljusson a vezető szerephez.

Mondjuk, annyira nem volt jó gyerekkora. Körülbelül egy hetes volt, mikor látta az édesapját meghalni. Nem sokkal ezután elszakították anyjától és a gazdájától, hogy egy brutális kiképzésen vegyen részt. Ezt követően újra találkozott apjával, aki nem ismeri fel. Ezután maga mögött hagy mindent, amit szeretett, hogy küldetését véghezvigye. Sok barátot szerez, de többeket el is veszít. Végül, miután az apja is felismeri, ismételten el kell veszítenie. Ez mondjuk az anime végére is igaz. Bár győzedelmeskednek a kutyák, és így az emberek, ők is vesztenek. Az emberek azért, mert méltóságukat, büszkeségüket, kutyáikat (barátjaikat) veszítették el. A kutyák bajtársat, barátot, szerettet veszítettek el.

És néhány szót arról, hogy Gin karakteréről mit gondolok. Gin az én szememben azokat reprezentálja, akik kemény munkával váltak sikeres emberekké. A kölyökkorát és a kiképzését tekinthetjük annak az időszaknak, amikor az ember az iskolában rengeteget tanul és szenved (pl. az egyetemen). Lehet, hogy megfeszül, de a kemény munka a későbbiekben kifizetődik. Amikor a falkában nem akarják elfogadni, az tekinthető a pályakezdő időszaknak, amikor mindenki lenézi. De azáltal, hogy elkezd mindenkit egyre inkább megismerni, valamint bizonyítani, azzal mutatja meg, hogy nem lebecsülendő sem a munkája, sem pedig ő maga. Amikor pedig eléri célját, és ő lesz a vezető, akkor sem száll el magától, hanem megmarad olyannak, akit érdekelnek a bajtársai (17. epizód, Cross nem bír tovább futni, ezért Gin megállít mindenkit). És nem úgy emelkedik vezető szerepbe, hogy mások tolják, vagy, mert kihasznál másokat, és akadályozza őket. Nem. Egyszerűen teszi azt, ami kell, és ezt látva emelkedik fel. Ezen a szimbolikus értelmezésen tovább haladva azt lehet elmondani, hogy a medvék testesítik meg az élet legnagyobb, legnehezebb küzdelmeit, amelyek lehetnek akár rendszerszintű problémák egy államon belül, vagy akár a világon. Az emberek azok, akikre úgymond felnéznek, a valamelyest befolyással rendelkező egyének, akik azonban kishalak, és épp ezért nem is mernek semmit sem tenni. Vannak, akik akadályoztatásuk miatt (Hidetoshi, mert orvos és nincs ideje; Gohei, akinek nincs egészsége), de cselekednének. A nagy többségüknek azonban semmi baja, csupán gyávák, és anyagiasak. Mert, ha akarnák, összedobhatnák a pénzüket pár modern fegyverre. A kutyák pedig azok, akik (akár fiatalok, akár tapasztaltabbak) még lejjebbről jönnek, úgymond kutya-nehéz sorsuk van, mégis cselekednek. És közülük tűnik ki Gin.

Ő tehát egy igazi példakép lehet minden gyerek, illetve tinédzser számára, de akár még felnőtteknek is. Ráadásul Gin tényleg a mélypontról kezdte. Mert gyakorlatilag kiskölyökként látta az apját egy csatában meghalni. Ezt követően elszakították azoktól, akik a legjobban szerették. És ha ez még nem lenne elég, még „kínozzák” is, hogy megerősödjön. Amikor pedig eljön annak az ideje, hogy a felnőttek útjára lépjen, akkor meghozza a döntést, amit Johnnal való bárbeszéddel vezetnek fel. Ott érezni a barátságot, azt, hogy John mellett nőtt fel, és valamilyen szinten mentorának tekinti, mégis kifejezi, hogy nem ért vele egyet. Kettejük búcsúja pedig az egyik legmeghatóbb jelenet az animében. Elhagyja tehát Johnt, anyját, és a gazdáit, ami szintén iszonyatosan erős. A 8. rész vége sok érzelmet megmozgat. Gin tehát, ami mögötte van, elengedi (8. epizód vége), de nem felejti el. Ami pedig előtte áll, nekifeszülve fut nyílegyenesen a cél felé. De nem adja fel a saját személyiségét (17. epizód, szeretne minél többet látni a világból), azt, hogy honnan jött (21. epizód, végső búcsú Daisuke-tól), az álmait (17. epizód, vágyódás az apjával való lét után), és az emberségét (13. epizód, Kurojaki életben hagyása a kölyke miatt). Hanem mindezekkel együtt, magát és elveit meg nem hazudtolva.

Lehet, hogy mindez nagyon szimbolikus értelmezés, és mondhatják, hogy ez erőltetett látás. Én így látom, így értelmezem a szimbolikáját.Két dolog eme értelmezés mellett. Maga a hármas sebhely is egy szimbólum egy medvevadász család harmadik generációjának jelképe. Továbbá a főcímdal és a záródal szövegei. „Megtaláltad életed értelmét. Fuss! Fuss!”„Válj még nagyobbá, mint amilyen tegnap voltál! Küzdj meg a dolgokkal, melyek nagyobbak nálad! Ahogyan ő!” Ezek a szavak a fent említett elmélet alapján önmagukért beszélnek. „Az, aki a legjobbat éli meg a mában, Még jobb vár rá másnap. Másnap, engedj el minket, Másnap, engedj naggyá válni.” Ez az anime tehát rettenetesen sokat formált a gondolkodásmódomon, és a hozzáállásomon. Ez után mindig rádöbbenek arra, hogy azt az életcélt, amelyet kitűztem magam elé, annak valóban feszüljek neki, és leginkább az lebegjen a szemem előtt. Természetesen, amikor még kisgyerek voltam, egyáltalán nem gondoltam bele ennyire a szimbolikus értelmébe. De már akkor is olyan hatással volt rám, hogy Gin-hez kívántam hasonló lenni. Aki nem riad vissza a nehézségektől, és ha nem is jó sok mindenben, sok munkával rengeteget lehet azon a területen is fejlődni. A lényeg, hogy az ember ne veszítse el a céltudatát. Mióta pedig érettebben gondolkodok, jelképesen is értem már ezt az animét, ami így már nagyon is úgy hat rám, hogy tudom, miért. Egyfelől, ezért jelent nekem rettenetesen sokat az anime, és azon belül Gin karaktere. Másfelől pedig egy személyes esemény miatt. Amikor még gimnazista voltam, nem voltak barátaim. Haverjaim, meg jópofa cimboráim voltak. De nem volt igaz barátom. Míg nem egy napon együtt kerültünk portai, ügyeleti beosztásba, és akihez beosztottak, megkérdezte tőlem, hogy ismerem-e ezt az alkotást. Mondtam, hogy igen, és innentől kezdődött el az a barátság, mely immár 10. éve folyamatosan tart. És ez a személy nem más, mint @filmdoki. A barátságunkat tehát ennek az animének köszönhetjük. Ez a barátság, a hitemen és a családomon kívül mindennél többet ér számomra. Ezt pedig Istennek köszönöm, Aki úgy intézte a dolgokat, hogy akkor egy ügyeletbe kerüljünk. Mert akivel Doki ügyelt volna, lebetegedett. Ezt én nem vagyok hajlandó a véletlennek, a sorsnak, vagy másnak tulajdonítani. És ez az anime indította el a beszélgetéseinket, melyből barátság szövődött. Ha nincs ez az alkotás, akkor valószínűleg nem lennénk barátok. Innen értheti most már mindenki, hogy miért is annyira fontos számomra a Ginga: Nagareboshi Gin.

Összegezve tehát azt tudom elmondani, hogy a GNG egy kiváló anime. Vannak hibái, ez tény. Nem is állt szándékomban ezeket mind megmagyarázni, vagy elvitatni. Csupán szerettem volna rávilágítani arra, hogy az ilyen hibák valójában eltörpülnek a rengeteg pozitívum mellett, ami átjárja ezt az alkotást. De a legtöbb hiba főleg a nem túl nagy költségvetésnek, és pár karakternek tudható be, és ezekkel együtt szeretem ezt az alkotást. Önmagában, mint szórakoztató anime is kiválóan megállja a helyét, hiszen nagyon jól vannak összerakva a remekül összerakott alkotóelemek. A történet, a látvány, a karakterek, a zenék mind úgy van megalkotva, hogy abból érződik a szenvedélyesség, amikor még nem a pénz diktált, hanem az alkotás iránti szeretet. Ennek a darabnak lelke van, amit érezni lehet, amikor az ember nézi. Ha pedig pl. a fentebb említett szimbolikus jelentést is hozzátársítjuk, egy még feledhetetlenebb darabbal van dolgunk. Én nem bánom, hogy annak idején a forgalmazók megcsonkított formában tették közzé, mert így is elérhetővé tették számunkra, mely többünkben mély nyomot hagyott. Bennem nagyon, és ez a mai napig meghatározza a lényemet. Úgyhogy a GNG számomra mindig is kiemelkedő helyen lesz. Mindezek fényében nagyon bátran, és nagy szeretettel ajánlom mindenkinek a megtekintését. Nem tértem ki minden egyes dologra, pedig nagyon sok mindenről szerettem volna még szólni, de azokról majd egy kibeszélőben.

Köszönöm, hogy végigolvastad!

Ennek köszönhetően neveztem el az összes fehér/szürke kutyámat Ezüst Nyílnak,és hiába voltak benne vérszomjas macik, nekem szerencsére semmilyen rémálmot nem okozott. :D Nagyon nagy hatással volt rám, és amíg csak a második része volt meg kazettán egyfolytában azon csüngtem, csoda, hogy nem ment szét rongyosra a szalag. :3
Igzalmas volt szerethető karakterekkel, és egyszer biztos, hogy újra fogom nézni. ^^

Öt évesen láttam először, még a vágott, magyar szinkronos változatot, mégis mindig kiszaladtam a szobából, ha a képernyőre került Álmatlan medve. Szerintem ez az anime alapozta meg, hogy nagyon félek a medvéktől, és rémálmaimban is medvék szoktak lenni.
Nyolc évesen láttam újra, és akkor kezdődött egy újabb, két éven át tartó rajongás, aminek eredménye az lett, hogy megszereztem mind a négy videokazettát. Utána tulajdonképpen szünet, bár néha elővettem, és bele-belenéztem, de zavartak a logikátlanságok, és a hirtelen egyik pillanatról a másikra már a hóban fekvő kutyák, holott előtte semmi bajuk nem volt. Hiányom volt, hiányoztak egyes karakterek, nem tudtam, mi lett velük és feltűntek újak, de a kutya se tudja, hogy honnan. Aztán tizenkilenc évesen megismertem az igazit. Az eredetit, a vágatlant, japán szinkronnal, angol felirattal. Hogyan is juthatott ez eszükbe a forgalmazóknak, hogy berakják a többi mese közé a tékában? Vagy ezért van a szép, színes, pöttyös kerete? (A finn forgalmazónak volt ez valami márkajelzése, mert még volt pár hasonlóan pöttyös VHS, mint a Candy Candy, a Hello Sandybell és talán a Kimba, de lehet, hogy annak sárga volt a tokja…)
Ha ezeket a részleteket, meg a magyar szinkron gyönyöreit leszámítom, kapok egy elég jó shounen animét, harcokról, küzdelemről, hősiességről és barátságról. Kutya szereplőkkel.
A magyar szinkronnal igazából sok bajom nincs, a hangok szerintem elég jól eltaláltak, ami baj, az a nevek. Belizár, Berengár, Burkus és Fábián. Persze, gondolom, már a finn változatban sem voltak meg az eredeti japán nevek, hiszen a cím is a finn Hopeanuoli szó szerinti fordítása. De milyen érdekes, hogy pár karakternek megmaradt a neve,vagy épp alig változott. Riki, Fiki, maradt. Ben-ből Béni, Daisuke-ből, Dániel lett. Crossból gondolom, azért Bella, hogy érződjön, szuka kutyáról van szó, az egész történetben a másodikról. De, hogy John-ból Cézár, Wilsonból meg Morzsa lett… Burkus meg kettő is van, Shiro és Benizakura is erre a csudás kutyanévre hallgat. A japán szinkron után nehéz a magyar.

Ha megkérdezik tőlem, hogy mi volt életem első horrorja, akkor sokszor ezt mondom vagy a Jurassic Parkot, viszont ha emlékezetem nem csal ezt láttam először, úgyhogy papíron ez volt az első horror, amit megnéztem és imádtam. Oké, most lehetne vitatkozni azon, hogy ez nem is horror, meg ez csak egy anime, de azért valljuk be, ami itt történik (túlnyomórészt) az nem gyerekeknek való :D

Katarktikus élményt nyújtott. Iszonyú fiatalon láttam, így jónéhány jelenet megrázó volt számomra és mély nyomokat hagyott bennem, de azt mondom, megérte. A legnagyobb filmélményeim egyike. Pár éve újra megnéztem az egész sorozatot. Hát a szinkron több, mint borzalmas, szerintem a szinkronszínézek nem igazán tudták, hogy min is a munkálkodnak. Ezen kívül egyébként nem veszített értékéből a mai napig sem.

Gyermekkorom egyik kedvence volt, bár amikor először leültünk megnézni videón a bátyámmal az 1. rész után le kellett kapcsolni, mert sírva fakadtam. (Igen érzékeny kisgyerek voltam, így ez még pár alkalommal előfordult.)
Aztán persze valahogy sikerült végignéznünk később tesómmal és nagyon tetszett. Leszámítva, hogy hiányérzetem volt közben többször. Hát most, felnőttként kiderült, hogy miért. A vágatlan, japán verziót nézve megvilágosodtam. Be kell vallanom, hogy jobban is tetszett ezáltal. :)
Az Ezüst nyíl számomra örök és elpusztíthatatlan anime, amit mindig szeretni fogok a sok durva és néhány nyilvánvalóan képtelen jelenet ellenére is! ^_^

Kicsi voltam és szerintem még a tv-ben is adták (bár ez nem biztos), kazettán is folyton ki kellett kölcsönözni, bár furcsa volt az egész.
Nemrég megnéztem a vágatlant, eredeti szinkronnal, és kukázott magyar felirattal, és elképedtem, hogy én ezt 5 évesen néztem, pedig mennyire durva anime.
Nem semmi történet, örök élmény.