Ernelláék Farkaséknál (2016) 78% 108★

Mozi után az egyik fiú néző így szólt: „Még jó, hogy nálunk nincs ilyen” – a lány csak hallgatott.

Hülye vagy, ha nem nézed meg – olvasom egy cikkben és örülök, mert hát megnéztem, így nem nekem szól, de ne vegyétek ti se magatokra, szabad mozivallásgyakorlat (nincs ilyen szó, de igen) van, azt nézünk, amit adnak akarunk. Amúgy tényleg hasznos film és jó, nagyon jó. Voltál már úgy, hogy aggódtál féltél, egy-egy családi összejövetelnél? Főleg, ha váratlanul ért? Nem a karácsonyra gondolok, hogy ki fog – nem fog örülni az ajándéknak, hanem arra, amikor csak úgy meglepnek, belépnek, bevetik a rokonok az életedbe magukat? Na, ez valami ilyen. Jönnek, dűtenek- borítanak, közben neked is kiborul a bili.
Nagy előnye, hogy őszinte film. Hagyd magad szembesülni és ne mond azt, hogy nálunk minden rendben. Másképp nem engednek be Farkasék és Ernelláékkal sem találkozol. Pedig jó társaság!

A mai magyar valóság tipikus esete ez a film.
Elbújok a konyhaszekrénybe és nem jövök ki onnan egy darabig.

Kurvára nyomasztó film; a végeszekvenciát leszámítva (ettől szívesen megkíméltem volna a beszédes zeneszám ellenére is – "It's so tough just to be alive/When I feel like the living dead") homogén, jól kalkulált egy darab, nem lep meg, hogy kevés rokona akad. Súlyos benyomásom, hogy a Xantus Jánosi iskola, ha lehet ennek nevezni, köszön vissza benne a korhoz igazított (és különlegesen feszes) stílusban. Ami azt illeti: le vagyok nyűgözve.

Egy család, egy lakás és megannyi frusztráció. Röviden így lehetne összefoglalni Hajdu Szabolcs különleges filmjét, amely egyben remek példája is annak, hogy minimális költségvetéssel, pár szereplővel, egyetlen helyszínt felhasználva is lehet jó és élvezetes filmet készíteni, még a hazai viszonyok között is. Megkockáztatható, hogy az Ernelláék Farkaséknál egy művészfilm, vagy művész filmekre hajaz, de nagyon fogyasztató, s olykor szórakoztató formában meséli el egy család egy napját. Kicsit olyan az egész, mintha a mai magyar valóságot látnánk, kicsit visszalátnánk benne magunkat, magyarokat azzal a rengeteg problémával, amelyekkel egyéni és társas szinteken is küzdünk. Nagyon sok témát boncolgat ez a kevesebb, mint másfél órás alkotás (van benne rosszul sikerült külföldi munkavállalás, gyereknevelési problémák, házassági konfliktus, egymás iránti bizalmatlanság, pénz körüli viták), s annyi mindent vonultat fel, hogy az elég lenne akár három nagyjátékfilm témájának is. Nemcsak a témája miatt, hanem a filmes eszközeivel is nagyon „életszagú” az egész: ügyes operatőri munka (néhol kézi kamerás hatás) szinte az egész film alatt nincs „filmzene”, s amitől kicsit a néző is frusztrálta válhat, az az, hogy a kamera sosem hagyja el azt a bizonyos lakást (miközben a szereplők igen). Ezeken túlmenően pedig nagyon jó színészi játékot láthatunk viszont mind a hat érdemi szereplőtől (a de miért pedig új értelmet nyert, hála Brúnónak). Számomra a legjobb jelenet viszont egyértelműen az Albert és Farkas közötti eszmefuttatás a félrelépő feleségről. Komolyan mondom, az a pár perces párbeszéd viccesebb volt, mind az elmúlt öt év magyar vígjátéka együttvéve. Ez a film kicsit (vagy nem is olyan kicsit) a mi életünkről is szól, szerintem ilyesmit idéz a film lezárása is, hogy hiába vannak problémáink, amelyeket akár meg is tudunk beszélni egymással, nem fog változni érdemben semmi. Másrészt pedig ott van benne az bizonytalan magyar valóság is, amely szintén szerves része mindennapjainknak. Mindenfajta elismerés (Karlovy Vary-fődíj) mellett ez a film egy üde színfoltja hazánk filmiparának, s egy remek példa arra, hogy egy lelkes csapattal, egy kiforrott színpadi darabon alapulva és mindenféle állami támogatás nélkül (s itt talán még azon sem kell érdemben vitatkozni, hogy 1,5 vagy 3 millióba került a film, mindkettő pofátlanul alacsony) kis hazánkban is lehet low budget-ből minőségi filmet készíteni, nem pedig egy gagyi vígjátékot, vagy egy köldöknézegetős művészfilmet.

Egész jóra sikerült ez a tanulságos, „nagyon magyar" film. És tényleg az, mert ilyen feszült helyzetekkel, stressztől túlcsorgó vitákkal, a családok széthullásával és a türelem hiányával nap mint nap szembesülünk. A férfi nem figyel a feleségére, a felesége magányosan bámul ki az ablakon és közös gyermekük is megsínyli az idill hiányát (ami persze tökéletesen sosem sikerülhet, de megkísérelni meglehet). Vagy vegyük a rokont, akit a hátunk közepére sem kívánunk mégis muszáj eltűrni otthonunkban, és talán még meg is lop….és talán még kutakodik is…..és talán még csinálja is a hisztit. Javulhat-e a helyzet és összeforrhat-e a széthullóban lévő család?

Jó kis mélyre menős film, realista ábrázolással, hiteles alakításokkal. Az első perctől konfliktusok és játszmák bomlanak ki, nyílnak egymásba, miközben ki-ki keresi a kulcsot önmagához és a másikhoz, és ezáltal helyét a világban. Igazi érzelmi hullámvasút, virtuális önismereti utazás a nézőnek is.

Keserű csalódás, mert nagyon szeretettem volna szeretni.
Becsülöm Hajdu kiállását, függetlenségét, de alkotóként soha nem nyűgözött le.
Ha ezen művéhez előképeket próbálunk keresni, és mellőzzük a drámairodalmat (ami teljesen nyilvánvaló alap), hogy inkább a filmekre koncentráljunk, akkor könnyen találhatunk a magyar filmtörténetben. Tartalmilag és bizonyos mértékig stílusában is a korai Tarr juthat eszünkben, a lakásprobléma, az összezárt emberek pokla, de akkoriban ez számtalan másik magyar film feldolgozta, pl. az Ajándék ez a nap. Ezen túl nyilvánvaló referencia lehet Cassavetes munkássága, akiről Hajdu több ízben úgy nyilatkozott, hogy a 20. század legnagyobb művészének tartja (akik elég figyelmesek, könnyen kiszúrhatják Cassavetes fényképét a könyvespolcon). Én itt fognám meg a számomra legzavaróbb vonását a filmnek. Cassavetes teljesen önálló, szubverzív filmnyelvet teremtetett, Hajdu egyáltalán nem. Műve nem képes meghaladni a „fényképezett színház” átkát, hiába a kézikamerázás, az egyébként filmszerű beállítások. És ez valahol a dramaturgiára is rányomja a bélyegét. Én meglehetősen untam az egészet. Voltak rövidebb epizódok, pl. amikor a közösség érzetét és megerősítését a másokkal szembeni ellenszenv vagy szarkazmus, röviden: az elkülönböződés szolgáltatja ("mi legalább nem vagyunk ilyenek", „ezek nem is szeretik egymást”, „hogy bánik ez a gyerekével” stb.), itt olykor életre kap az egész, frappánsak, találóak a párbeszédek, de aztán folytatódik a toporgás tovább. Az alkotói toporgás, úgy értem.
A vége majdnem kitűnő, mert van benne egyfajta telítettség, a léttel való szembenézés, ami alól nem vonhatjuk ki magunkat. Pont a hétköznapiság által teremtődik meg a helyzet, de azért csak „majdnem”, mert itt is érkeznek a jelentőségteljesnek szánt plánok (na meg a zene). Úgy vélem Hajdu nem találta meg a drámaiatlanság és a dramatikus kompozíció közti egyensúlyt. És azt sem igen látom, hogy lett volna mondanivalója. Apróbb mondanivalói, azok igen, publicisztikákban feldolgozható témák, de én nem ezt várom egy igazán jó filmtől.

Valószínűleg csak azért nem jött be, mert annyira nem bírom a filmdrámákat. Bemutat pár embert, egy (két) napot, látjuk nagyjából mindenkinek a szemszögéből. Rájöhetünk, hogy nincsenek fekete-fehét helyzetek, van egy csomó szürke, ráadásul ami egyik oldalról fehér, az lehet, hogy másik oldalról fekete. Mindent láthatunk sokféleképpen. Ami amúgy igaz és szép, csak nekem se-füle, se-farka az ilyen filmeknek. :)

Van aki még emlékszik a Családi kör című tévéműsorra a ’80-as évekből? Ez olyan, csak hosszabb, és a végén nem magyarázza el Ranschburg Jenő, hogy mi miért.
Persze ez egy nagyon okosan megírt film, még ha el is követi a hibát, hogy monoton módon csak a rosszat látja, és próbálja beléd sulykolni, hogy azonosulj a szereplőkkel.
Nem tudtam szeretni, végig az az érzésem volt, hogy valami kövületet látok a múltból.