Emberrablók (1960) 65% 2★

Azt hiszem, az efféle filmek hiányoznak ma a legjobban a nagyközönség elé szánt produkciók közül: történelmi kaland tele emberi, kicsit giccses, de érthető drámával, nagy érzésekkel, kardcsörtetéssel, itt-ott félelmetes, itt-ott nevetséges eseményekkel, helyszínekkel és fordulatokkal, Verne-regények lapjairól lesétáló szereplőkkel – miért ejtette Hollywood az efféle drámával és akár erőszakossággal is ötvözött „ártatlanságot”?

Walt Disney produkcióról beszélünk, és hát az Emberrablók 1985 és 1999 között bármelyik húsvéti vagy karácsonyi adásnapon bekerülhetett volna a köztévé délutáni műsorsávjába, de az én kortársaim bizonyosan videón is rongyosra nézték (néztük) volna.
Nincs benne semmi veszélyes, sőt, logikájában egyenesen meseszerű a történet, pedig akadnak itt csúnya dolgok, elhalálozások, katasztrófák… De hát kit zavar az ilyesmi, mikor ennyire szép – és giccses – barátságok szövődnek a cselekmény során, mikor ilyen remek figurák adják egymásnak a stafétát jelenetről jelenetre, mikor a kísértetkastély és a tengeri hajóút után a skót hegyeket is megjárhatjuk alig másfél óra alatt.
Ám az érzelgősséget félretéve: ez valóban egy gyerekfilm, ami fogyasztható éppenséggel bármilyen korosztály számára, de emlékezetes akkor lesz igazán, ha az ilyesmire nyitott tudattal ülünk előtte. Túl sokat azonban abban az értelemben nem érdemes várni tőle, hogy a trükkjelenetek és a díszletek 1960-hoz képest kicsit mintha avíttak lennének, az a bizonyos akció sem annyira emlékezetes, de legalább akad néhány egészen ikonikus jelenet: például mikor David addig rohan felfelé a lépcsőn, míg el nem fogynak a fokok…
Retrospektív nézőnek a mozi ajánlata a szereplőgárda három kulcsfigurája: O’Toole élete első egészestés filmkarakterében, történetesen egy nagyon szellemes és vicces, sikerült jelenetben; Finch, aki remekel ebben a bizonyos korabeli „tapasztalt kalandor/apapótlék” hőstípusban; és a fiatal felnőtt MacArthur, aki nagyon tehetségesen és a közeg által megkívánt színpadiassággal hozza a naiv, de bátor fiatalembert. Nem csak miattuk, de miattuk abszolút megéri foglalkozni a filmmel.

Régimódi, idealista mese – nem több, de harminc éve, amikor minden kicsit csendesebb, lassabb, nyugodtabb volt, az ilyesmi még abszolút kortalannak tűnt. Ma meg már klasszikusnak. Mint oly sokszor, most is elsősorban a régimódi filmek kedvelőinek ajánlanám ezt a darabot.