Éjfélkor (1957) 70% 10★

Okkal vegyes megítélésű film, melynek mindenkori kritikáit a magyar közbeszéd jó pár kulcskérdéséhez hasonlóan erőteljesen áthatják a világnézeti és politikai szempontok. Homályos és nem túl minőségi kommentekben a stáb pártbéli beágyazottságáról is lehet olvasni, ezen állítások éppenséggel lehetnek alátámasztott információk, nem kezdtem ilyen irányú kutakodásba, illetve teljes mértékben gondolhatjuk jogosnak, hogy 1957-ben filmet forgatni az ’56-os emigrációról gyanús. Még ha van is ebben a gyanúsban egy igen savanyú szájíz így 2024-ben…

Nem is szeretnék ebben a kérdésben bármelyik előjel mellé állni, de számomra úgy tűnik, a film valid módon közelíti meg legfőbb konfliktusát, a „menni vagy maradni?” problematikát. Hogy mit jelent a haza, a család, az ismert világ, az anyanyelv elhagyása, és mit jelent meglátni a fényt egy sötét, fojtogató, ellehetetlenítő alagút végén. Az, hogy erről filmet készíthetett bárki is frissen a forradalmi időszak után, felérhet egy kisebb csodával, de még nagyobb csoda, hogy máig sem egyértelmű, mennyire volt ez a film okosan elhintett propaganda és mennyire valódi érzelmi dráma egy emberi sorsokat felkavaró vészkorszakból. Remekül szemlélteti azonban az éra kaotikus kultúrpolitikai állapotait, hogy amíg ez a film átment a rendszeren, a Martinovics-féle összeesküvők történetét feldolgozó A császár parancsára már nem, de elrejteni még azt sem tudták – az Éjfélkort pedig megdöbbentő módon nem is akarták.
A filmet egyébként szokás az ismertetők alapján egyfajta magyar Casablancának tekinteni, ami nyilvánvalóan óriási túlzás, de nem teljesen alaptalan maga a párhuzamba állítás. A történet főhősei művészek, nagy érzéseik, szerelmi évődésük mellett a történelem gyorsvonata elrobog, ők pedig a vágányok által szétszakítva két ellentétes állomáson találják magukat. Ez adja a film egyik váratlan értékét is egyben, hisz az átlagember valószínűleg pontosan így élhette meg a forradalmat, értetlenül és kíváncsian, nem tudva, mi zajlik épp Pesten, miért nem jár a vonat, tényleg megnyílt-e a határ, és mi lesz anyukával, ha ők másnap útnak indulnak nyugat felé. Ebben a helyzetben a „menni vagy maradni” probléma ugyanúgy lehet szentimentális, félelmekkel vagy épp kíváncsisággal teli sorsfordító kérdés, mint egy egyszerű választás élet és halál között. A mozi cselekményének párkapcsolati melodrámájába ez tökéletesen beilleszthető, sőt, csúcspontján a legvégső döntések meghozatala, az azokhoz vezető fáradt időket és lelki viharokat sejtető beszélgetések jelenetei letaglózóak és zseniálisak. Mikor a fináléban megszólal a Himnusz, a kegyetlen zenei téma nem annyira a giccsel, hanem az őszinte lelki elgyötörtséggel cseng össze. Különös mód ez az igen súlyos pillanat egyszerre hathat a nézőre rendkívül szívszórítóan és rendkívül elidegenítően is – mint írtam fent, az Éjfélkor megítélése máig is nagyon vegyes, és ez a jelenet talán a legkifejezőbb jelképe ennek a kettősségnek.

Filmtörténeti szempontból rendkívül érdekes darab az Éjfélkor, mely technikai és művészeti oldaláról nézve ténylegesen lehetne a korszak egyik legfontosabb klasszikusa. A színészi munka kiváló, a visszaemlékezéssel keretessé varázsolt történetmesélés máig megállja a helyét, a filmezés szép és hangulatos, igaz, érezhetően nagyvilági, kissé bohém az ötvenes évek legtöbbek által elképzelt mindennapjaihoz képest. Kivitelezésének modernsége, sikere a nemzetközi színtéren igen beszédes, de az is, hogy idehaza semmiféle kultusza nincs, és megdöbbentő módon az egyetlen róla szóló Wikipédia oldal is angol nyelvű. Hogy ennek fényében miként viszonyul hozzá a néző, az kizárólag egyéni habitus, világkép és meggyőződés kérdése. Én kizárólag a filmélményre alapozva mindenkinek javasolnám a vele kapcsolatos nyitottságot.