Egy kutya négy útja (Egy kutya négy élete 2.) (2019) 86% 184★

Bailey minden formájában szerethető, legyen kicsi vagy nagy és legyen bármi is az aktuális neve. Az alapsztori és az első rész miatt mondjuk sok meglepetést nem hoz, de nem is az a célja. Megható, aranyos történet a barátságról, a családról, ember és kutya kapcsolatáról. Nem érintett meg annyira, mint az előző film, de így is nagyon élveztem és drukkoltam a kis/nagy hősünknek, hogy elérje a célját. Meg persze rengeteget sírtam. Viszont, ha tudtam volna, hogy Henry szerepel a filmben, az elsők között lettem volna, aki ezt megnézi a moziban. Persze, ha nagyon őszinte akarok lenni, ez egy szörnyen giccses és hatásvadász film, de ez nem zavar, mert szerintem az állatos történetek jelentős részének jól áll. Nekem tetszett.

Bailey-t azért megkönnyeztem, a többi része pedig unalomba fulladt. Az első résznél még gyenge voltam, de ez már elment mellettem. Nagyon szeretem a kutyákat, de ezt már egy kicsit sok volt a jóból. Megnéztem utána pár vicces videót rosszcsont kutyákról és helyreállt a rend, ami a mezőn, lassítva, lírikus zenére loholástól felborult bennem.

Nagyon bájos és megható. Jó ideig nem szeretnék drámát nézni, köszönöm…

Szép és aranyos film volt :)) Még mindig nagyon szeretném hogy ez igaz legyen, jó lenne… (Annál inkább megnyert magának,hiszen egyik életében beagle volt *.*)

Messze elmarad az első résztől, de azért összességében tetszett. Ethan a kedvenc szereplő (persze Bailey-vel), mindig olyan jó volt látni, alig vártam, hogy képernyőre kerüljön (meg persze Gloria-t is szerettem) és, hogy felismerje Bailey-t. ^^
Henry-t jó volt látni ^^, de őszintén maga a történet nem igazán fogott meg, több sebből is vérzett. De nem bánom, hogy láttam, aranyos volt és leginkább a vége nagyon tetszett. ^^

A jegyet a Könyvnolyképzőnél nyertük a filmre, a premier előtti vetítés külön élmény volt, kár, hogy nincs rá több alkamunk.
Az első részhez nem ért fel, de ez is egy aranyos, megható, szívmelengető történet #nagyrészt# szerethető karakterekkel.
Nagyon hiányoltam belőle, spoiler
Ezt leszámítva szerintem jó lezárása volt a történetnek. :)

Gyönyörű és megható.

Most lett vége a filmnek, de potyognak a könnyeim… Semmi nem visel meg annyira, mint az állatokról szóló filmek, de még inkább ha kutyáról van szó. Bailey, Bailey, Bailey! Megható és hihetetlen volt végigkísérni az összes útján. Végig a saját kutyámat simogattam, és arra gondoltam, milyen jó, hogy van nekem, és vigyáz rám.

Rosszkor néztem, rossz időszakomban, ezért érzelmileg alaposan kifacsart legalább háromszor. Viszont nem azért, mert annyira szép vagy megható lett volna, hanem… a saját dolgaim miatt. A legrosszabb pedig, hogy még ennek a torzításnak a fátylán át is érzékeltem, hogy mennyire gagyi, giccses és üres ez a film a két elődjéhez képest. Miután pedig maximálisan elvonatkoztattam az asszociációkkal előbújt érzéseimtől, még felháborítóbban ordított, hogy mennyire nevetséges és időnként idegesítő az, amit a játékidő alatt igyekeztek eladni a készítők.

Kezdeném azzal, ami a legnagyobb visszaesés a korábbi két filmhez viszonyítottan: az Egy kutya négy útja még egy buborékban elzártan és kizárólag szájbarágós tanmeséken nevelkedett kisgyereknél is sarkítottabbnak igyekszik láttatni a világot. Ráhúz egy olyasfajta szemellenzőt a nézők fejére, mint amit a lovak viselnek, és elvárja, hogy azt az életszerűtlenül fekete-fehér szemléletmódot vegye természetesnek, amelyet a cselekmény diktál. Itt vannak egyszerűen jók és vannak rosszak, aki már első benyomásból rossz, vagy esetleg a főszereplő számára kigondolt jövőképben akadályt jelent, az rossz is marad, aki pedig ugyanilyen alapon jó jó, annak mindig minden szivárvány lesz, és mindig legfeljebb az ártatlan áldozat lehet. A korábbi filmek különböző emberi sorsokat mutattak, megmutatták, hogy egy képen mennyit tudnak változtatni a kiegészítő körülmények. Itt meg? Az első benyomás végleges, és minden fájdalmasan egyszerű, egysíkú.
Valamint durván irreális.
– Naná, hogy a főszereplő gyerekkori legjobb barátjának a barátnője spoiler
– Naná, hogy ez a barátnő azonnal lelép, amikor spoiler
– Naná, hogy a rákból csak egy csettintésre fel lehet gyógyulni. Egy darabig nyaralunk a kórházban, otthon alszunk pár hetet, és melegebben öltözünk a szokásosnál, aztán csiribú-csiribá; meggyógyultunk.
– Naná, hogy nem ahhoz kell nagyobb erő, hogy valaki legyőzzön egy spoiler
– Naná, hogy ha a szülőnk, aki egész gyerekkorunkban nagy ívben sz.rt a fejünkre, spoiler .
– Naná, hogy ha a főszereplő önerőből nem képes semmire, mindig ugrik valaki, hogy felkarolja.
– Naná, hogy a sokáig lámpalázas zenészt azonnal imádja minden fellépésére látogató, így meg is kapja a sikert, miután végre hajlandó kihúzni a fejét abból a részéből… amit a kutyák köszönésként szagolgatnak.
Oké, hogy lélekvándorlás van meg minden, de ENNYIRE nem fantasy azért ez a történet.

A kutyák, akik Baley reinkarnációit játszották, természetesen aranyosak voltak, de ezt leszámítva az összes szereplő olyan, mintha egy slasher horrorból szalajtották volna őket. Totálisan ellenszenvesek és irritálóak, akiket nem sajnál a néző, ha lekaszabolja őket esetleg egy karmos kesztyűs kísértet.

A főhősnő egy beteg veréb, egy szenvedő kis hópihe, aki előszeretettel tesz úgy, mintha az ő problémái lennének a világ fő katasztrófái, és mindenki hülye meg bántja, aki ezeket nem érzi át. Ott volt például Trent állapota, nem igazán tűnt úgy, mintha annyira megviselte volna, időközben is az volt a fontosabb, hogy Ő milyen levest csinált, az egyenesbe jövése után nem sokkal pedig már arról rinyált, hogy Neki milyen nehéz, mert az anyja így meg úgy. Idétlen ahhoz, hogy tegyen valamit lényegében az álmáért, csak teng-leng, írogat a fióknak, aztán meg lecsodálkozik, hogy kigúnyolják, ha szakmabelinek nevezi magát. És ahhoz is idétlen, hogy legalább elvégezzen valami egyszerű kurzust egy olyan szakmában, amire van igény, hogy legyen egy fix állása és fix keresete, ami mellett építgetheti az álmait, hogy ne pasikra és ideiglenes szállást biztosító barátokra legyen ráutalva, hogy ne penderíthessék ki egyik napról a másikra az utcára. Folyamatosan jelen vannak az életében az emberek, akik unszolják, biztatják, hogy merjen már tenni egy lépést a célja felé, de ő inkább éveken át kéreti magát, és sajnálkozik, hogy mennyire nincs önbizalma. Akit másoknak kell a fülénél fogva elrángatniuk a sikerhez, és minimálisan is képtelen teperni azért, amit akar, az egyszerűen nem érdemli meg. Gyerekként és tiniként még kedveltem, de felnőtt korára borzalmas lett.

Az anyja egy hülye, hisztis, önző, felelőtlen spoiler , akit később még sajnálnia is kell a nézőnek, mert hát, milyen fiatal volt, és milyen nehéz volt neki, és miután felnőtt korára egy totális roncsot csinált a gyerekéből, csak mert ő nem volt kibékülve saját magával. Sajnálatos módon pedig a nagyszülők se remekeltek jobban a saját szerepkörükben, tudták, hogy milyen a nő, látták, hogy egyáltalán nem gondoskodik a kislányról, és csak a bulik meg a pasik érdeklik, de hagyták. Nem tettek ellene semmit. Hagyták, hogy egy ilyen nemtörődöm emberrel legyen az unokájuk, aki így kénytelen volt már kisiskolásként saját magát nevelni. Gratulálok!

Amit pedig a legeslegjobban bánok, hogy Baleyről se tudok szebbeket mondani. Imádom a kutyákat, úgyhogy nagyon-nagyon nehéz elérni, hogy ne kedveljek egy kutya karaktert… de sikerült. Baley is egy ugyanolyan gyerekes, akarnok, csőlátású kis görcs, mint a többi szereplő. Az volt az első film üzenete, hogy a kutya életében az a legszebb és a legfontosabb dolog, ami megtörténhet, ha szerethet egy embert, ha segíthet egy embernek. Ehhez képest a harmadik gazdáját például magasról lecsinálta azután, hogy a főszereplő feltűnt, azonnal ott hagyta volna, azonnal nem számított fikarcnyit se, amit az évek során tett érte, a szeretet, amit kapott tőle. EGY KUTYA PEDIG NEM ILYEN. Pláne, hogyha jól bánnak vele. A második filmben oké, hogy Bella is elhagyta az embereket, akik vigyáztak rá, de 1) mind ideiglenes gazdák voltak , 2) egy élete során találkozott velük 3) sajnálta, hogy hátra kell őket hagynia, de csak az igazi gazdájához kötődött. Tehát össze se lehetett hasonlítani a két helyzetet. Meg az első részben is hiányzott Baley-nek Ethan, meg akarta keresni, de nem azt csinálta, hogy az új életében direkt emberekre támadt, hogy ne vigyék ők haza magukhoz, hanem a legelső életében lévő gazdájához mehessen vissza. Ez is megint a sarkítás és az előítélet; nem érdekel, hogy nem ismerlek, DE TE NEM LEHETSZ JÓ, MERT NEM TE VAGY A FŐSZEREPLŐ! Ez a fura, önismétlő, gyakran groteszk szituációkat eredményező pattogás pedig egy nagyon kicsiknek készített mesébe is sok.

Azzal, hogy ennyire bele akarták erőltetni az első rész motívumát a harmadikba is, ennyire kényszeresen arra gyúrtak, hogy meglegyen a 4, méghozzá úgy, hogy még a főhős fiatal, hogy megölték ezzel ezeknek a történeteknek a lényegét. Az üzenetét. A szívét. A lelkét. Azt, amitől olyan elbűvölő és csodálatos alkotás lett az előző kettő.

nagyon cuki film, nem tudom hanyadjara ujra nezve is szenzacios<3333333333