Dreamgirls (2006) 73% 96★

A sztori nem kifejezetten tetszett; egyrészt ez a showbiznisz téma sok újdonságot nem tudott mutatni, másrészt viszont számomra zavaróan sok volt a kavarás és a rivalizálás. Ennek köszönhetően egyik szereplőt sem sikerült igazán megkedvelnem. A dalok viszont nagyon jók, gyakorlatilag a zene éltette a filmet. Mindegyiket kellemesnek találtam, ráadásul olyan is volt közöttük, amit tutira sokszor meghallgatok még.

Tetszett. Most láttam még csak először, és jó volt. Jók a szereplők, a zenék, a sztori. Baromi jól énekelték a dalokat, és hangulatos volt. :-)

Sokszor láttam már, és szeretem, főként a zenék miatt, mert a történet már kicsit elcsépeltnek hat. Az énekesek szuperek, a hangulat is jó, bár kicsit hosszú maga a film, amit néha megérezni.

Hát nem minden arany, ami… és a csillogó showbusiness sem az. Nagyon jó kis film volt, Eddie Murphy és Jennifer Hudson óriásit játszanak benne. Szuperek a számok, a hangulat, és külön csodálat a jelmeztervezőnek.

Ha röviden szeretném összefoglalni a filmmel kapcsolatos gondolataimat, akkor azt mondanám, hogy ezzel az alkotással egyetlen gond volt: az, hogy nem Dreamgirl vagy csak szimplán Effie lett a címe. Akárhonnan nézem, ez a történet elsősorban Effie-ről és az álmairól szólt, amiket a nehézségek ellenére sem engedett el, hanem továbbra is küzdött értük. A többi cselekményszál is tartogat(hat)ott volna érdekességeket, ha a készítők veszik a fáradságot, és nagyobb figyelmet fordítanak rájuk, ők azonban csupán felszínesen ábrázolták a zeneipar visszásságait vagy az öntelt menedzsereket, akik csupán termékként tekintettek az énekesekre, s feláldozták azok igazi személyiségét a minél több pénz érdekében. A polgárjogi mozgalmak szintén mindössze pár jelenet erejéig tűntek fel, pedig érdekes lett volna látni a tüntetések zenészekre gyakorolt hatását. A fellépések, a dalok nagyon tetszettek, és végre kontextusba tudtam helyezni a „One Night Only” című dalt, amiről eddig csak hallottam, hogy ennek a filmnek a nagy slágere. A színészek közül magasan kiemelkedett Jennifer Hudson, aki abszolút megérdemelte anno az Oscart (bár én személy szerint főszereplőként díjaztam volna); lenyűgöző hangi adottságai mellett remekül játszotta el a nagyszájú, kompromisszumra nem hajlandó csajt, de azt is szerettem a karakterben, hogy bátran üzente, a duci lányok is ugyanolyan szépek és értékesek, mint nádszálvékony társaik. Eddie Murphy hozta a tőle megszokott harsány szórakoztatást, Jamie Foxx pedig meglepett, mert remekül mutatta be a Curtisben rejlő kettősséget.
Egyszeri nézésnek nem volt rossz, pláne hogy mindig szívesen nézek musicaleket, azonban nagy kár, hogy Effie-t mellékszerepbe száműzték, a történet többi részét pedig nem bontották ki részletesebben, mert ebben a filmben igenis ott volt egy emlékezetes és sokatmondó történet lehetősége.

Az akkori kor hitelessége jól ki van dolgozva, ám engem leginkább mégsem a sztori fogott meg, hanem a zene, és a benne lévő dalos pacsirták énektudása.

Ez nekem annyira nem jött be. Jennifer Hudson mimikája és testbeszéde borzalmasan idegesített, és bár a történet hozott anyag, nekem már sok volt ennyi kavarás és gyűlölködés. A zene sem tetszett igazán, de legalább kipipálhatom, hogy ezt is láttam.