Casanova visszatér (1992) 69% 9★

Nem tűnik teljesen elvetéltnek a gondolat, hogy Giacomo Casanova saját kora James Bondja volt, azonban a modern szórakoztatóipar degenerációjával és szemérmességével szemben róla sosem gondolta senki, hogy nem hódításai, szerelmi kalandjai, szenvedélyes kapcsolatai képezik „életművének” gerincét, lényegét, velejét*. Ez a kétarcúság, a minket legjobban izgató dolgok kollektív elhallgatása és másba csomagolása egyébként is kétarcú produkcióvá teszi a Casanova visszatért: sokszor leírtam már sok filmnél, de itt fokozottan igaz, ez a mozi nem hogy nem készülhetne el a 2020-as évek közhangulatában, de őszintén csodálkoznék rajta, ha bárhol Nyugat-Európában akár stream szolgáltató, akár televíziós hálózat műsorára tűzné valaha is…

Pedig ez egy fontos film. Fontos, mert Alain Delon számára ez egy ikonikus szerep (pontosabban annak kellene lennie), amennyiben életében először (de nem utoljára) végre önreflektíven tekint saját öregedésére. A nyolcvanas évek zsarumozijai másról sem szóltak, mint annak bizonygatásáról, hogy nem fog rajta a kor, a testét még mindig megirigyelhetné a legtöbb fiatal francia – ellenben itt végre a lehető legbölcsebb formában adja kölcsön saját maga félreismerhetetlen jelenlétét az idősödő Casanova figurájának, a két kivénhedt szexszimbólum pedig tökéletesen eggyé válik. Legalább fele részben ez a film magáról Delonról szól, ahogy a filmográfia nagy része az ezt megelőző tíz évben és az ezt követő további – nem túl termékeny – harminc évben.
Delon kitartó és szüntelenül a hatása alatt álló rajongójaként természetesen imponálónak találom ezt a változást. Az 1984-as év óta ez az első olyan alkotása, amiben filmtörténeti szempontból is értelmező minőségű produkcióban nyújt filmtörténeti szempontból is értékelhető alakítást, tökéletes az önreflexiója, az átlényegülése (ami igazából nem létezik, mert ez a Casanova ugye maga Delon), és főleg az a magas szintű bölcsessége, ami belenyugodva engedi, hogy a néző megrökönyödjön a lenyugvó nap erejét kisajtolni próbáló bukott amorózó próbálkozásain.
No és itt a dolog pikantériája: ez egy rettentően provokatív film! Provokatív látni, ahogy az 59 éves főhős kajtat a 19 éves fiatal lány után, megkísérelvén lerántani őt a tudományokban lubickoló, alkotó szellemi magasságokból a testi szerelem pillanatnyi mámorába. Ma, amikor az élőszereplős Hófehérke hősnőjét büszkén próbálják szerelmet kutató szende szűzből öntudatos népvezérré alakítani, ez a mozi már-már az antifeminizmus, a nőgyűlölő konzervatív boomerség emlékműve – ha, és ez a kritikus ha, nem látunk tovább a saját orrunknál. Ugyanis Casanova története, főleg ebben a kissé szatirikus aspektusban, amikor egyes jelenetekben másoknak kell őt bíztatni, lelkileg támogatni élete egyik utolsó nagy hódításában, ami ráadásul nem is igazi hódítás, tulajdonképpen az életigenlés és a bölcsesség, a szabad szerelem és a legelemibb, ám gyarlósággal együtt járó földi élvezetek története, egy olyan mese a valószerűtlenség határáról, ami mintha tényleg arra akarná emlékeztetni a nézőt, hogy a szerelem minden vele járó fájdalom és gyötrelem ellenére egy jó, pozitív, életerővel eltöltő misztikum. Marcolina karaktere lehetne ehhez a kulcs, ha megtudnánk, miként hat rá, miként éli meg a sokkot, amikor – vélhetően – élete legboldogabb éjszakája után Casanovát találja az ágyában. A nézőre van bízva, miként értékeli ezt a pajzán anekdotára emlékeztető végkifejletet: de tény, a nemi erőszaktól a szemfelnyitó erejű megvilágosodásig szinte minden értelmezés benne van a pakliban, annak függvényében, mit gondolunk mi magunk a testi szerelemről, a nők és a férfiak viszonyáról, helyzetéről a szerelmi kapcsolatokban és a mindennapi érintkezésben, de pusztán a főszereplő főszereplő mivolta és a tett meghökkentő, taszító ereje miatt leírni, sőt, minősíteni a mozit egyértelműen hiba lenne. Főleg ha visszakötök az első bekezdésemre a James Bond hasonlattal, amiből egyből kiderül, hogy a tömegkultúra által piedesztálra emelt alfahímek, férfiidolok és szexszimbólumok tulajdonképpen pont olyanok, mint Delon Casanovája – és akkor ez az egész már nem is szatíra és paródia, hanem leleplezés a köbön.

Én szeretem ezt a filmet, sőt, ott van a Top 10 Delon mozim között – de tökéletesen értem, miért nem fogja soha senki (mármint újságíró, filmes véleményvezér, bárki, akinek el kell később számolni a véleményével) feltenni a saját toplistájára. Provokatív mivolta miatt a témára érzékenyeknek nem is ajánlom a megtekintését, máskülönben viszont nagyon érdekes filmtörténeti epizód.

*A filmben a főhős által fogalmazott emlékek léteznek magyar fordításban, Szerb Antal is magyarította őket – Moly híján talán majd itt, erre a filmre visszatérve én is írok róluk a közeljövőben.