Monte Cristo grófja (1998–1998) 82% 18★

Most, hogy aludtam egyet rá, itt az ideje értékelést írni a teljes sorozatról. Ahogy a részértékelést is kezdtem, én vegyes érzésekkel kezdtem neki, de nagyon szerettem volna szeretni – sajnos nem sikerült.
Adott a megszokott alapsztori – Edmond Dantést hamis váddal elviszik, a menyasszonya hozzámegy a legjobb barátjához, aki egyben a vádlója, és tizennégy… khm… itt húsz év után kiszabadul, és az egyik rabtársa által ráhagyott kincsnek köszönhetően pofátlanul gazdagon belép a cselekménybe, hogy megkeserítse mindenki életét, aki megkeserítette az övét. Szép, jó, stimmel. A kivitelezés a gond.
A mellékszereplők között vannak nagyon jók. Hogy néhányat kiemeljek: Bertuccio a szíve-lelke az egész szériának. Rengeteget mosolyogtam, nevettem rajta, ő az egyetlen karakter, akinek van bármi értékelhető dinamikája a főhőssel, nagyon szerethető, és a színész igazán természetesen játssza. Maximilien Morrell és Valentine nagyon bájosak együtt, tökéletesen hozzák a regényből ismert aranyos szerelmi történetet, mindkét színész jól játszott. Kb. öt-öt percet kaptak, de Faria abbé és Haydée telitalálat, többet akartam őket képernyőn látni. Villefort az antagonisták közül az egyetlen, aki tényleg jó volt, tényleg érezte a karaktert, és Albert is kedvelhető. Maguk a díszletek, jelmezek teljesen korhűek, az egyetlen, amivel kapcsolatban kivetnivalóm van, az a börtön, mert If vára csak ebben a sorozatban olyan hely, ahol szép fényesek a cellák, a rabok pedig nyugodtan tisztálkodhatnak és borotválkozhatnak – mert a megjelenésük határozottan erre utal. És valahol itt fújtak ki a pozitívumok.
A történet csak akkor működik, ha intelligensen valósítják meg. A 2002-es film rengeteg elemet kihagyott, de láttuk, hogyan nyeri meg magának a főszereplő az embereket, beleláttunk a terveibe, és végig éreztük, hogy a kezében van a cselekmény, nála vannak a lapok, és mindig, mindenki előtt fog járni egy lépéssel. Ha megcsúszott, valamivel nem számolt, azonnal visszarántotta magához a szálakat, és helyesbített. Ebben a sorozatban megkockáztatom, hogy láthattuk az első Dantést, aki egyáltalán nem okos. Gyakorlatilag egymás után rántja elő a zsebéből az ötleteket, nem tervez, nem gondolkozik előre, és nem tart ki a tervei mellett – szó szerint egy-egy mondattal beszélik le egyes lépéseiről, és általában ha valami kegyetlenebb lépést tesz, megijed és visszatáncol. Néha azt is elfelejtettem, hogy egyáltalán bosszúállás a téma, annyira lebegett a cselekmény Edmond karakterének ereje nélkül. Ha legalább az érzelmi oldal megmarad, még úgy-ahogy tűrhető lenne az egész, de Dépardieu annyira nem érzi a karaktert, hogy semmi nem jön át a nézőnek. Nem látszik rajta a szenvedés, a dilemmák, nem látszik, hogy mennyire elborult az agya. Mercédésszel semmi kémiájuk nincs, érdektelen és sótlan a fő romantikus szál, sem a vágyakozás és a hiányérzet, sem a sértettség és a düh nem volt meg benne. A mellék szerelmi szál, Haydée helyett egy Camille nevű nővel a középpontban sem sokkal jobb – eleve egy szerethető, kedves karakter helyett bekerült egy végtelenül gyerekes figura, aki szinte minden jelenetében idegesített – nagyon semmilyen, és ráadásul teljesen karakterhűtlen. Ez az első feldolgozás, ahol nem utáltam Danglars-t: mert ő sem tudott annyira érdekelni, hogy bármilyen érzelmet kiváltson belőlem. Fernand jelentéktelen és infantilis. Franz, akit amúgy nagyon bírok, ellenszenves, és teljesen a háttérbe szorul, Mercédés pedig… Mercédésnek koherens karaktere sincs, egyszer nagyon szerelmes, másszor annyira nem, egyszer azt mutatják, hogy cselekvő figura, másszor annyira mégsem… egyszerűen fogalmam sem volt, mit akarnak vele.
Számomra egyértelműen a leggyengébb feldolgozás a történetből, amit eddig láttam. Nagy kár érte, mert lett volna benne potenciál.
Előkerült az „Egy karakter ezer arca” bejegyzésemben: https://todaywiggin.blogspot.com/2020/07/egy-karakter-e…