A pszichopata bűnöző, Max Cady 14 évi börtön után kiszabadul, s csak egyetlen cél lebeg előtte: bosszút állni egykori ügyvédjén, San Bowdenen. Először is odaköltözik Bowdenék közelébe, és megpróbál az ügyvéd feleségének és lányának bizalmába férkőzni. Egy idő után Cady jelenléte nyomasztóvá… [tovább]
Cape Fear – A rettegés foka (1991) 143★
Képek 12
Szereposztás
Gyártó
Amblin Entertainment
Cappa Films
Tribeca Productions
Streaming
SkyShowtime
Kedvencelte 18
Várólistára tette 71
Kiemelt értékelések
A Cape Fear mindig is egy remek suspense-horror film volt, ami ma is simán megállja a helyét. De Niro nagyon hátborzongató alakítást nyújt, amitől rettegésben marad az ember, amikor a vásznon van. Ezt segíti a csodálatos filmzene, ami igazán fokozza a feszültséget. Nolty , Lange és Lewis is szilárd alakítást nyújtanak. De Niro korábban is játszott már kemény fickót, de ilyet még soha: egy nagyon baljós, nagyon veszélyes karaktert…
Kiváló választás a feszültséggel teli filmek rajongóinak.
Scorsese paranoia thrillere valami szenzációs. Lépcsőzetesen építi a feszültséget, majd ahogy Max Cady őrült, rögeszmés karaktere egyre jobban megnyílik a szövegeivel, annak mögöttes tartalmaival, a jelenlétével, megfagyasztja a levegőt. De Niro velőtrázóan félelmetes.
Érdekes volt látni ez és a 30 évvel korábban készült elődje közti eltéréseket. A cselekményszál szinte teljesen egyezik, de itt még hamarabb lesz nyilvánvaló a fenyegetés, sokkal gyorsabban lép át a sejtetésből a valóság terepére. Amiben számottevő a különbség az maga a család. Az elődjében egy összetartó családot látunk, ahol az egymás féltése hitelesen lett ábrázolva. Itt viszont egy tönkrement házasságot, egy diszfunkcionális családot látunk, ahol az értelmes, egymást ismerő és figyelembe vevő, meggyőzőképes kommunikáció már nem létezik, a bizalom rég kimúlt. A kívülről érkező fenyegetés sem tudja szövetségre bírni őket, így aztán gyerekjáték szétzilálni ezt a közösséget. Ezért számomra nem is volt érzékelhető az a zsigeri kockázat, mint elődje esetében. Valahogy olyan érzésem volt, ha a család egyik tagját esetleg el is veszítik, akkor is könnyedén tovább tudnak lépni. Ezt az érzést erősítette az is, hogy itt senki, még az apa sem akarta vállalni a felelősséget és rendre alábecsülte a fenyegetést. Nem tudom, hogy a 90-es évekre a házasságnak természetes tartozéka-e a szerető és a róla való hazudozás a családnak, mindenesetre ez a tény még tovább csökkenti a bűnös és az áldozat közti határokat. És értem én, hogy neo noir, meg dohánylobbi, meg stresszes szituációban jól jön a cigi, de hogy Jessica Langet szó szerint soha nem látni füstmentesen az minimum fantáziátlan, de inkább már unalmas volt az első óra után.
Zseniális film, amit a karakterek visznek el szinte 100%-ban. Bár azt hozzátenném, hogy Max Cady karaktere kissé túl lett tolva, de talán kellett is ez ahhoz, hogy igazán ördögi legyen a figura (ha teljesen sikerült a könyvbeli gazembert tükrözni, akkor annak a számlájára írjuk a dolgot). Azt viszont nem értem, miért jelölték De Nirót Oscarra, amikor a film utolsó 15-20 percéig nem nagyon erőltette meg magát. Pontosabban nekem úgy tűnt, hogy minden más szereplő komolyabb alakítást nyújtott nála a film nagy részében. Még az akkoriban igencsak kezdőnek számító Juliette Lewis is jobban teljesített, mint ő. Igaz, a végére kellőképpen összeszedte magát.
A rendezés „csak” a szokásos, Scorsese-től megszokott menő dirigálás és csodálatos látvány. A zene többször a Psycho hátborzongató témáit idézte (ami, ha jól olvastam a film elején, annak tudható be, hogy Elmer Bernstein a korábbi film dallamait vette alapul, melyeket maga Bernard Herrmann komponált.) Mást most talán nem is emelnék ki, mert ennyi bőven elég egy lehengerlő produkcióhoz.
A történet maga nem egy nagy durranás, viszont Robert De Niro nagyon jól alakította a pszichopatát. Rettegés helyett inkább végig röhögtem a filmet.
Ez a film több szempontból ambivalens számomra. Igen erős érzelmeket tudott belőlem kiváltani, de ugyanakkor nem minden része tetszett számomra, ezért összességében egy átlagos filmként tekintek rá.
A negatív főhős igen csak érdekesnek tűnt. Kezdem azzal, hogy Robert De Niro iszonyat ki volt gyúrva a filmre, és elképedve láttam, hogy 50 körül járt a forgatáskor. Szeretnék olyan állapotban lenni, mint ő 50-70 között. A karakter megformálás szépen felépített, kellően gusztustalan erkölcsi morált vetít elénk. spoiler
Összességében szépen halad az egész a káosz fele, a nagy drámai véghez, a kulcspontok értékelhetők és érdekesek. spoiler
De Niro alakítása remek szerintem, ha ez még nem tűnt volna fel ;) különösebb gondom senkivel sem volt, viszont az egyetlen, aki még kicsit is kitűnt nekem az Danielle Bowden, vagyis a kislányt alakító Juliette Lewis. Most pontosan nem tudnám visszaidézni, hogy a filmben hány éves lányt alakít, de olyan 16 év körülit. Szerintem a kislányos nyafogást és pironkodást hitelesen adja vissza, végső soron borzasztó idegesítően. spoiler Az anyán dolgozhattak volna többet, és Sam se lenne túl érdekes, ha nem ő lenne a szenvedő alanya az egésznek.
Ha ennyi érdekes történés és jól megformált főszereplő van benne, akkor mégis hol csúszik el az egész? Két óra szerintem hosszú, elég lett volna másfél óra is. A kulcspontokat összeragasztó részek nem voltak túl érdekesek nekem.
Jól megformált negatív karakter kellő mennyiségű jó és rossz tulajdonsággal, izgalmas kulcspontok, nem túl izgalmas összekötő részekkel, nem minden karakter többrétegű.
Robert de Niro-t alapvetően vígjátékokból ismerem, ebből kifolyólag voltak fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen szerepben számomra hiteles lesz e. Illetve úgy is fogalmazhatnék, hogy el tudok e vonatkoztatni. Szerencsére nem ért csalódás. Az egész film rendben volt. Erős kilences.
Ennek a filmnek nagyon jó alapötlete van. A film 2/3-ig fenntartotta az érdeklődésem, de sajnos a vége nekem nagyon nyűglődősre sikeredett. Lassan és felesleges hatásvadászatokkal jutottunk el a végkifejletik.
Amúgy Cady nagyon-nagyon okosan, szépen lassan játszotta ki a kártyáit, csak a végén picit bekattant.
Népszerű idézetek
Cady:… csak mert azt hittem, hogy esetleg a barátom, merthogy a barátaimmal szoktam megbeszélni mikor hova megyek, de hogyha nem a barátom és mégis bele akar szólni, hogy mikor hova megyek, hát akkor azt egyenesen faragatlanságnak tartom nem vagyok én magának a beosztottja.
Olyan vagyok, mint Isten, s Ő olyan, mint én
Oly nagy vagyok, mint Isten, s Ő oly kicsi, mint én
Ő nem tud fölöttem, én nem tudok Ő alatt lenni
Angelus Silesius= Johannes Scheffler (1624 – 1677)