Bűnszövetkezet (1969) 60% 4★

Lehetetlen, hülyeséggel határos magyar címe ellenére a Bűnszövetkezetnek van egyfajta esszenciális, kulcspillanatszerű értéke a Roger Moore életműben: ezzel a mozival tért vissza a nagyvászonra Az Angyal hosszú, de sikeres és időtálló megformálása után, illetve az itt mutatott alakítása mintha az egész Moore-i szerepformálás legismertebb oldalát tárná elénk. A film főhőse pontosan azt csinálja, amit később Bondként és korábban Simon Templarként csinált, ugyanúgy falja a nőket és ezt a néző ugyanúgy gyanúval figyeli – hisz nem is „annyira” jó pasi, a kor pedig egyre nagyobbakat karmol a sármjába, hát mivégre is volt ez az egész őrület körülötte?

Az őrületet illetően nem tudok biztos választ adni, de ha a filmvászon legpofátlanabb csábítói közül kellene a legszimpatikusabbat kiválasztani, Moore felé húznék. Jellemzően angolos eleganciája, úri hidegvére, egyszerre kifinomult és mégis nyers playboy kisugárzása tökéletessé tették őt a fent említett szerepekre, de az idő múlásával és az „apás” helyett egyből „nagyapás” jegyek megjelenésével sokszor kérdésessé vált a munkája. A Bűnszövetkezet, mely leginkább egy pszichedelikus jegyekkel kacérkodó, a hippi-korszak angol mindennapjait Templar valamelyik véletlenszerűen kiválasztott kalandjába bedolgozó kísérletnek tűnik, végeredményben tökéletesen megjeleníti Moore hatvanas évek végi legjobb formáját, látleletként mutatva be, miért volt ő a tökéletes jelölt a következő Bondnak.
A mozi ennek megfelelően mutat némi hasonlóságot Bond kalandjaival, de sokkal inkább tűnik egy egészestés Simon Templar filmnek, bár a hős ezúttal véletlenül keveredik bele a disznóságba. Moore vagány, az arca akkora, hogy csak oldalazva fér be az ajtókon, de finom modora, előzékeny simulékonysága ezt eladja nekünk, sőt, egyenesen szerethetővé teszi. A szinkron üde frissességet ad neki, Láng József helyett itt egy fiatalabb kolléga szállt be magyarítani*, és különös mód lendületes élt kölcsönzött az egyébként már érezhetően a középkorúság felé tendáló figurának – érdekes is, hogy Templar nyugisabb természetű sztorijai után Moore éppen akkor kezdett el jobb fizikai kondíciót igénylő szerepeket játszani, amikor már éppen hogy pihentetnie kellett volna betegségre egyébként is fogékony alkatát.
A film egyébként a történet szempontjából kissé homályos, kuszák a motivációk, a cselekmény nagy egészen érezhetően alá lett rendelve a karaktereknek, az akciószekvenciáknak, a szerelmi szálnak. Moore oldalán Claudie Lange kimondottan jól teljesít, bár olaszként magyart játszani életszerűtlennek tűnik (Templarnak is volt dolga amúgy magyarokkal!). A mozi emlékezetes része egy helikopteres üldözés, ami kétségkívül látványosra és izgalmasra is sikerült, hozzá képest meglepően rosszul festenek például az autóban ülő színészeket mutató jelenetek, sőt, a fináléban Moore egyszer vetített háttér előtt látható a „tömegben”, szóval bizonyosan szükség volt már ekkor is utóforgatásokra…

Emészthető, lassan beinduló, de idővel Simon Templar jobb pillanatait is megidézni képes film lett a Bűnszövetkezet, mai szemmel nézve azonban nehezebben befogadható, mint a korszak legjobb alkotásai. Nem feltétel nélkül, de merem akár ajánlani is.

*Szégyenszemre, nyilván ismerem a hang tulajdonosát, de a nevét meg nem tudnám mondani…